0. foglalkozás a Csillagházban

A Csillagházban Lidi a gyógytorna órákon fog segítséget nyújtani a gyerekek mozgásának fejlesztésében.

A 0. találkozásra ezúttal is nagyon készültünk, felvettük a terápiás nyakörvet és a pórázt - valamint a várva-várt és tegnap végre megkapott hivatalos KEA (Kutyával az Emberért Alapítvány) kendőnket. Ha otthon találtam volna egy csiptethető műanyag tartót, akkor még a terápiás kutya igazolványát is ráaplikáltam volna (amit szintén tegnap kaptunk kézhez), mert annyira büszke vagyok rá.

Lidi az új KEA kendőjében

Az épületbe való bejutás most először nem nekem okozott gondot! Lidi a bejáratnál szembesült azzal a hatalmas, szürke színű, gumi lábtörlővel, amely az ajtó teljes szélességét uralta. Ilyet Lidi még nem látott, ezért mielőtt rálépett volna elgondolkozott rajta, hogy mi ez. Aztán alaposan körbe szimatolta, és miután nemcsak én, hanem az orra is megerősítette abban, hogy nem veszélyes - beléptünk az aulába.

A tágas aulából a boldogsággal megtelt tornaterembe jutottunk, ahol találkoztunk a mozgásfejlesztést vezető gyógytornásszal és a gyerekcsoporttal. Lidi mindenkivel alaposan megismerkedett, majd kipróbált néhány eszközt, amelyekkel dolgoznia kell:

1. Tornatermi pad alacsonyabb változata, amin Lidinek végig kell sétálnia. Ezzel már találkoztunk a gyakorlati foglalkozások során, úgyhogy ez pipa.

2. Egy nagy puha henger, amelyre Lidinek csak az első két lábát kell feltennie, a hátsó kettőnek a földön kell maradnia. Ilyen hengerrel Lidi korábban még nem találkozott, ezért először a francia etikett szerint bemutattam őket egymásnak:
- Henger, ő Lidi - mondtam, miközben a kutyára mutattam.
- Lidi, ő Henger - mondtam, miközben a hengerre mutattam.
Majd rátettem a tenyerem a hengerre, és kiadtam a "hopp" vezényszót, ami működött!

3. Szivacsszőnyeg, azaz a bizonytalan talaj. Lidi előszőr a szőnyeget az ágy kategóriába tette, azaz az otthon tanultak szerint gondosan kikerülte azt, amin mások esetleg fekszenek - de aztán, természetesen és gond nélkül sétálgatott rajta.

4. Szivacsból készült emelkedők, amiken fel, majd le kell sétálnia Lidinek. Ez a feladat olyan simán ment, mintha otthon is lenne minimum négy ilyenünk.

5. Szivacsboltív, amely alatt át kell kúszni. Ebben az esetben is ismertlen volt a tárgy, de a "kúszik" vezényszó ismert, ezért a dolog 2. pontban ismertetett módszerrel működött.

Azt még el kell mondjam, hogy a mozgásfejlesztést vezető gyógytornász nagyon gyakorlott kutyás terápiában. Már korábban is dolgoztak náluk kutyák, ezért pontosan tudja, hogy milyen elvárásai lehetnek egy terápiás kutyával kapcsolatban. Ezt részletesen megismerhettük mi is, ugyanis már megkaptuk az első félévre kidolgozott tantervet, ami alapján haladni fogunk. Ez számunkra nagyon nagy segítség, mert ennek alapján tudunk felkészülni a foglalkozásokra. Sőt, már most el tudom kezdeni megtanítani Lidinek azokat a feladatokat, amiket most még nem tud, de például a tanterv szerint decemberben már tudnia kell.

Látogatásunk végén bemutatkoztunk az igazgatónőnek, aki nagyon kedvesen fogadott minket. Örült nekünk, mi pedig annak, hogy ők biztosítják nekünk a lehetőségét, hogy dolgozzunk. Ezt ezúton is még egyszer köszönjük!

1. foglalkozás a Bóbita oviban

Lidinek egy év vettem egy rózsaszínű, apró virágos kordbársony pórázt, nyakörvet és jutalomfalat-tartót. Egy igazi csajos szettet, kifejezetten a terápiás foglalkozásokra. Néhány kitüntetett alkalommal már viseltük őket, de azért összességében ez nálunk mégiscsak az ünneplős. De mivel ma ünnepnap van, az első hivatalos terápiás foglalkozásunk napja, ezért lelkiismeret furdalás nélkül felvehettük bájos bársony cuccainkat.

A rózsaszín csajos szett

A hétköznapitól különböző nyakörvet, illetve pórázt használni a terápiás foglalkozásokon egyébként jó ötlet. Amikor Lidin kicserélem a hagyományos nyakörvet a rózsaszínre, akkor már ő is tudja, hogy hamarosan találkozik a gyerekekkel.

Az első foglalkozásunk az üdvözléssel kezdődött. A gyerekek sorban ültek a padon, Lidi mindegyikőjükhöz odament, köszöntek neki, ő pedig pacsikat osztogatott. Ilyenkor segítség a kutyának, ha a gyerekek nem ülnek túl szorosan egymás mellett. Jobb ha van közöttük akkora távolság, ami a kutyát arra készeti, hogy arrébb üljön eggyel, ne pedig csak a nyakát nyújtsa hosszabbra, hogy elérjen a következő gyerekhez.

A következő feladat során tovább ismerkedtek a gyerekek Lidivel. A kutya lefeküdt a földre ők pedig körbeülték. Megbeszélték a testrészeket, a bátrabbak meg is érintették őket, megbeszélték, hogy hol milyen tapintású a szőre.

A foglakozást vezető pedagógus már előre felkészítette a gyerekeket Lidi érkezésére, így minden gyerek tudta a nevét, és most figyeljen mindenki - mert a fajtáját is. Pedig ez nagyon ritka! Amikor Lidivel és Odinnal (a másik kutyánkkal, aki rövidszőrű magyar vizsla) együtt sétálunk a legtöbben úgy gondolják, hogy egy magyar vizsla és egy német vizsla van a társaságomban. Meglepő, de sokak számára újdonság, hogy Frakknak van egy drótszőrű változata is. Tehát ezúton is kérem a szülőket,  akiknek az 5-6 éves korú gyereke azt meséli otthon, hogy náluk az oviban volt egy drótszőrű magyar vizsla - akkor, azt higgyék el neki!

A folytatásban Lidi kijött a kör közepéről és gyerekek háta mögé került. A feladata az volt, hogy a mancsával, vagy az orrával megérintse a gyerekeket valahol, nekik pedig meg kellett nevezni azt a testrészüket, ahol az érintést érezték. Ezt a feladatot a "pacsi" vezényszóval oldottuk meg, amelynek következtében a legtöbb esetben a kutyaláb a gyerekek vállán landolt. Lidiről tudni kell, hogy a "pacsi" vezényszóra akkor is mancsot ad, ha ehhez nem társul egy nyitott tenyér látványa. Ez azért jó, mert olyan gyereknek is tud pacsit adni, aki nem tudja teljesen kinyitni a tenyerét, vagy nem tudja határozottan Lidi elé nyújtani a kezét. (Illetve azért is jó, mert ezt a feladatot ezáltal tudtuk abszolválni.)

Az üldögélős feladatok után futkározós, nagymozgásos játékok következtek, amelyekben kutya és gyerek egyaránt aktívan részt vett. Lidi megvillanthatta, hogy milyen szépen tud pórázon sétálni a gyerekekkel, valamint vezényszóra ülni és feküdni. A tempósabb játékok közé még beékelődött a "Rajzoljuk körbe Lidit!" feladat, amelynek eredményeképpen ezúttal is remekbe szabott terápiás kutyatapéták készültek.

Terápiás kutyatapéta

Én a magam részéről kedvelem, ha a nyugisabb és a dinamikusabb feladatok váltják egymást. Az a tapasztalatom, hogy ha sok egymás után a kutya részéről passzivitást igénylő feladat, akkor Lidi takarékra teszi magát, és könnyedén sleep üzemmódba merül. Ez néha mondjuk jól jön - például amikor a csomagolópapíron oldalt fekve körbe rajzolják őt.

A foglalkozás lezárásaként újra Lidi köré gyűltek a gyerekek, mindenki elbúcsúzott tőle és viszont. A gyerekek elmentek kezet mosni, mi pedig vártuk a nagyobbik csoportunkat. Velük hasonló volt a program mint a kicsikkel, csak néhány játékot életkorukra upgradelve játszottunk.
(A bejegyzésben szereplő képek nem a Bóbita oviban készültek.)

0. foglalkozás a Bóbita oviban

A megbeszélt időpont előtt negyedórával megérkeztünk a helyszínre. Az óvoda előtt kialakított parkoló várta az autónkat és széles fűvel, fával szegélyzett járda Lidit. Ez utóbbin sétáltunk egy kicsit, hogy Lidi szokja a környéket, és elvégezze azokat a dolgokat, amik a kutyák okvetlen meg szoktak tenni egy autóút után.

A bejutás egy oviba, nekem mindig egy külön mutatvány. És nem a kutya miatt. Bár már kezdek megbarátkozni a gyerekbiztos zárakkal, a számkódos beléptető rendszerekkel, azért +5 percet még mindig kalkulálok a bejutásra is. Ezúttal is megküzdöttünk az adott szisztémával és hatalmas „szí-ja kú-tya!” ováció közepette megérkeztünk az ovi udvarára. A terápiás munka során már megszoktam, hogy a mágikus kapun átlépve elvesztem a személyiségemet, a kutya tartozékává lényegülök, ennek következtében mindenki a kutyának köszön és nem nekem. De ez részemről rendben van, nem én vagyok a lényeg, hanem a kutyám Lidi.

A gyerekkezekből álló szeretettengerben hömpölyögve lassacskán eljutottunk az épületig, ahol a fejlesztő pedagógus, Dudás Magdolna, már várt minket. Nagyon örült nekünk és mi is neki és a lelkesedésének. Először bemutatott minket az óvoda vezetőségének, akikkel mondhatni kölcsönösen elvarázsoltuk egymást. Őket Lidi kutya, engem pedig a pozitív hozzáállásuk a kutyás terápiához.

A rózsaszín ködben tovább lebegtünk a tornaterembe, útközben Lidi még bezsebelt néhány jutalomfalatot, ahol megtartottuk jelen bejegyzés témáját: a megbeszélést. A 0. találkozás célja, hogy Lidi megismerje a terepet, ahol dolgozni fog, illetve, hogy mi emberek tisztázzuk az egymás iránti elvárásokat. Ez a magam részéről egyszerű: a terápiás foglalkozást mindig egy pedagógus vezesse, ő koordinálja a gyerekeket, én pedig a kutyát. Ebben maximálisan egyetértettünk.

A fejlesztő pedagógus célkitűzései is nagyon világosak voltak. A kutyás terápia célja: az új gyerekek integrálása az óvodai közösségbe. Ehhez már elkészítette az óravázlatokat, amiket meg is kaptunk, tehát tudjuk gyakorolni a feladatokat. Szuper! Én szeretek előre készülni a foglalkozásokra, ezért ennek nagyon örültem.

A fejlesztő pedagógus (nagyon diplomatikusan) kérte, hogy a foglalkozások rendszeresek legyenek. Tavaly már voltak náluk kutyás foglalkozások, ezért tapasztalatból tudja, hogy a gyerekek számára mennyire fontos, hogy a megígért időpontban megérkezzen a kutyus. Gyakorlatilag a kutya egy új időszámítás alapja a gyerekek számára: a dolgok mindig a kutyás foglalkozásokhoz képest történnek. 

Miután mindent megbeszéltünk, Lidivel körbe jártuk a tornatermet, megszimatolt mindent, amit lehetett, megnézte a tornaeszközöket, a bordásfalat - miközben én folyamatosan dicsértem őt, annak érdekében, hogy minél pozitívabb legyen számára az első élmény (már ha a 14 millió simi, amit kapott nem lett volna elég).

Ezzel az első látogatásunk (happy enddel) véget ért és sok pozitív élménnyel, és két hatalmas adag lelkesedéssel elindultunk haza felé.

A terápiás kutya terápiája 1.

Lidit 2 éves kora körül fogadtuk örökbe, és ezután nem sokkal meg is kezdte tanulmányait a Top Mancs kutyaiskolában.  

A Top Mancsban nem csak Lidi tanult, hanem én is. Nagyon sok ismeretet szereztem a kutyák viselkedéséről, gondolkodásáról – és különösen sokat Lidiről. Ami azért volt fontos, mert örökbefogadott kutya lévén az első 2 évéről nem sokat tudtunk, csak az eredményét ismertük: Lidi nagyon passzív volt és mindentől félt, minden ismeretlen tárgytól, új helyzettől, idegen kutyától.

Miben nyilvánult ez meg? Például otthon egész nap csak feküdt a kutyaágyában, mint egy kellemes színű díszpárna, csak ha kértük őt valamire, akkor mutatott aktivitást, magától nem csinált gyakorlatilag semmit. Amikor hazaértünk, akkor leszegett fejjel, sűrű farkcsóválás közepette üdvözölt minket – ami bennünk „Az alás szolgája édes gazdám!” benyomást keltette. A kutyaiskolában nem távolodott el tőlem 1 méternél messzebbre, nem fogott a szájába semmilyen tárgyat, ha idegen kutya közelített felé azonnal lábhoz jött, és ugrálni kezdett rám, gyakorlatilag ölbe akart volna mászni (még egy kölyökkutya látványától is). Ha új feladatot akartam tanítani neki pl. akadályugrás, akkor hanyatt feküdt és nem mozdult. Továbbá egyáltalán nem ugatott, ami nem hátrány, de a teljes körű esetismertetéshez hozzátartozik.

Lidi passzív, minden helyzetben szubmisszív viselkedésére én a magam részéről nem találtam megoldást. Számtalan könyv, film, kutyás műsor szól az agresszív, vagy túl aktív kutyák viselkedésének szabályozásáról, azonban a passzivitás, félénkség problémakörének megoldása még Cesar Millan magyarul megjelent könyvében is kimerül egy fél oldalban.

Dr. Gácsi Márta, a kutyaiskola vezetője, azonban tudta a megoldást és Lidinél az ún. tanult tehetetlenség állapotát diagnosztizálta. 

Mit jelent ez? Valószínűleg Lidi többször került olyan helyzetbe az első két életéve során amikor, ugyanazért a viselkedésért egyszer megdicsérték, egyszer pedig megbüntették. Ez oda vezetett, hogy a kutya nem mert semmit sem csinálni, mert nem tudta hogy jutalmat vagy büntetést kap érte. Ezért a legkézenfekvőbb megoldást választotta: nem csinált semmit, abból baj nem lehet. 

Mi nem hagytuk rá ezt a viselkedést, kutyaiskolába vittük őt, azaz aktivitásra késztettük. Ami nem volt egyszerű, mert amikor új feladatot kezdtem tanítani neki, akkor mindig lefeküdt, méghozzá hanyatt. A fejében, pedig valószínűleg az járt, hogy „Ezt én úgy sem tudom megcsinálni, inkább megadom magam, csinálj velem, amit akarsz!”.

Innen indultunk tehát Lidivel - de mielőtt a terápiát ismertetném megjegyzem, hogy a jelenség nem csak kutyák, emberek esetében is ismert. A terápia:

1. lépés: Amikor Lidi bármilyen apró önálló aktivitást mutatott, megdícsértük. A bármilyen apró azt jelentette, hogy azért is dicséretet kapott, ha rám nézett a kutyaágyából, ha a fejével követte a mozgásomat a lakásban. Ha a kutyaiskolában megcsinált egy feladatot, vagy legalább már az látszott rajta, hogy arra gondolt, hogy talán meg fogja csinálni – akkor én olyan dícséretözönben részesítettem, hogy mások azt gondolták, hogy a kutya minimum megtanult kerékpározni, összeadni, gyököt vonni és angolul betűzni.

Lidi számára kialakított, és azóta is használt speciális hangmagasságú, csak szuperlatívuszokkal operáló dajkanyelvem, néha már nekem is terhes. De egyszerűen így maradtam, és a kutya is úgy megszokta, hogy ez a számára fenntartott hangszín, hogy például ki sem kell adnom a „hozzám!” vezényszót, csak elkezdek a mi egyezményes hangszínünkön beszélni és ő máris ott van.

2. lépés: Az új feladatok tanításánál nem szabad hagyni, hogy a kutya megadja magát a feladatnak és beleélje magát az "én ezt úgysem tudom megcsinálni szituációba". Fizikailag is ki kell őt mozdítani az állapotból. Tehát nem szabad az akadály előtt hanyatt fekvő kutyát "otthagyni" és arra gondolni, hogy jaj szegénykém ezt te nem mered megcsinálni - hanem folyamatosan lelkesíteni kell, megemelni a fenekét, finoman áttolni az akadályon és utána úgy megdicsérni, mint még soha.

A fenti két lépést tulajdonképpen pontosabb volna hosszúlépésnek nevezni. Mert ezek nem napokig, hanem inkább hónapokig tartó stációk voltak. Sőt megkockáztatom, hogy talán akár egy év is eltelt így Lidivel. 

A fejlődés csak nagyon lassan bontakozott ki, de egyre több szituáció volt, amelyben Lidi legalább azokkal a feladatokkal elboldogult, amelyeket közvetlenül a közelemben kellett elvégeznie. Eközben otthon is bátrabb lett, már nem csak akkor jött elő a helyéről ha hívtuk, hanem már ő is kereste velünk a kontaktust. Az üdvözléskori "alásszolgája" testhelyzete is javult, már nem görnyedt össze annyira, és eközben néha már a szemünkbe mert nézni.

Ezen felül azt vettem észre, hogy Lidit végtelenül elégedetté tette, hogy ő iskolába jár. Ugyanis, Odinnal a másik kutyánkkal ellentétben, ő minden hétvégén velem jöhetett. Lidi már a készülődés mozzanatait is hatalmas (na, jó önmagához képest hatalmas...) érdeklődéssel követte, azonban amikor meghallotta a "Lidi gyere, Odin marad" vezényszó kombót, olyan boldogság ült ki az arcára, hogy neki szabad valamit, amit a másiknak nem - hogy komolyan mondom Lidi mosolygott. 
(Folytatás következik)