A terápiás kutya terápiája 1.

Lidit 2 éves kora körül fogadtuk örökbe, és ezután nem sokkal meg is kezdte tanulmányait a Top Mancs kutyaiskolában.  

A Top Mancsban nem csak Lidi tanult, hanem én is. Nagyon sok ismeretet szereztem a kutyák viselkedéséről, gondolkodásáról – és különösen sokat Lidiről. Ami azért volt fontos, mert örökbefogadott kutya lévén az első 2 évéről nem sokat tudtunk, csak az eredményét ismertük: Lidi nagyon passzív volt és mindentől félt, minden ismeretlen tárgytól, új helyzettől, idegen kutyától.

Miben nyilvánult ez meg? Például otthon egész nap csak feküdt a kutyaágyában, mint egy kellemes színű díszpárna, csak ha kértük őt valamire, akkor mutatott aktivitást, magától nem csinált gyakorlatilag semmit. Amikor hazaértünk, akkor leszegett fejjel, sűrű farkcsóválás közepette üdvözölt minket – ami bennünk „Az alás szolgája édes gazdám!” benyomást keltette. A kutyaiskolában nem távolodott el tőlem 1 méternél messzebbre, nem fogott a szájába semmilyen tárgyat, ha idegen kutya közelített felé azonnal lábhoz jött, és ugrálni kezdett rám, gyakorlatilag ölbe akart volna mászni (még egy kölyökkutya látványától is). Ha új feladatot akartam tanítani neki pl. akadályugrás, akkor hanyatt feküdt és nem mozdult. Továbbá egyáltalán nem ugatott, ami nem hátrány, de a teljes körű esetismertetéshez hozzátartozik.

Lidi passzív, minden helyzetben szubmisszív viselkedésére én a magam részéről nem találtam megoldást. Számtalan könyv, film, kutyás műsor szól az agresszív, vagy túl aktív kutyák viselkedésének szabályozásáról, azonban a passzivitás, félénkség problémakörének megoldása még Cesar Millan magyarul megjelent könyvében is kimerül egy fél oldalban.

Dr. Gácsi Márta, a kutyaiskola vezetője, azonban tudta a megoldást és Lidinél az ún. tanult tehetetlenség állapotát diagnosztizálta. 

Mit jelent ez? Valószínűleg Lidi többször került olyan helyzetbe az első két életéve során amikor, ugyanazért a viselkedésért egyszer megdicsérték, egyszer pedig megbüntették. Ez oda vezetett, hogy a kutya nem mert semmit sem csinálni, mert nem tudta hogy jutalmat vagy büntetést kap érte. Ezért a legkézenfekvőbb megoldást választotta: nem csinált semmit, abból baj nem lehet. 

Mi nem hagytuk rá ezt a viselkedést, kutyaiskolába vittük őt, azaz aktivitásra késztettük. Ami nem volt egyszerű, mert amikor új feladatot kezdtem tanítani neki, akkor mindig lefeküdt, méghozzá hanyatt. A fejében, pedig valószínűleg az járt, hogy „Ezt én úgy sem tudom megcsinálni, inkább megadom magam, csinálj velem, amit akarsz!”.

Innen indultunk tehát Lidivel - de mielőtt a terápiát ismertetném megjegyzem, hogy a jelenség nem csak kutyák, emberek esetében is ismert. A terápia:

1. lépés: Amikor Lidi bármilyen apró önálló aktivitást mutatott, megdícsértük. A bármilyen apró azt jelentette, hogy azért is dicséretet kapott, ha rám nézett a kutyaágyából, ha a fejével követte a mozgásomat a lakásban. Ha a kutyaiskolában megcsinált egy feladatot, vagy legalább már az látszott rajta, hogy arra gondolt, hogy talán meg fogja csinálni – akkor én olyan dícséretözönben részesítettem, hogy mások azt gondolták, hogy a kutya minimum megtanult kerékpározni, összeadni, gyököt vonni és angolul betűzni.

Lidi számára kialakított, és azóta is használt speciális hangmagasságú, csak szuperlatívuszokkal operáló dajkanyelvem, néha már nekem is terhes. De egyszerűen így maradtam, és a kutya is úgy megszokta, hogy ez a számára fenntartott hangszín, hogy például ki sem kell adnom a „hozzám!” vezényszót, csak elkezdek a mi egyezményes hangszínünkön beszélni és ő máris ott van.

2. lépés: Az új feladatok tanításánál nem szabad hagyni, hogy a kutya megadja magát a feladatnak és beleélje magát az "én ezt úgysem tudom megcsinálni szituációba". Fizikailag is ki kell őt mozdítani az állapotból. Tehát nem szabad az akadály előtt hanyatt fekvő kutyát "otthagyni" és arra gondolni, hogy jaj szegénykém ezt te nem mered megcsinálni - hanem folyamatosan lelkesíteni kell, megemelni a fenekét, finoman áttolni az akadályon és utána úgy megdicsérni, mint még soha.

A fenti két lépést tulajdonképpen pontosabb volna hosszúlépésnek nevezni. Mert ezek nem napokig, hanem inkább hónapokig tartó stációk voltak. Sőt megkockáztatom, hogy talán akár egy év is eltelt így Lidivel. 

A fejlődés csak nagyon lassan bontakozott ki, de egyre több szituáció volt, amelyben Lidi legalább azokkal a feladatokkal elboldogult, amelyeket közvetlenül a közelemben kellett elvégeznie. Eközben otthon is bátrabb lett, már nem csak akkor jött elő a helyéről ha hívtuk, hanem már ő is kereste velünk a kontaktust. Az üdvözléskori "alásszolgája" testhelyzete is javult, már nem görnyedt össze annyira, és eközben néha már a szemünkbe mert nézni.

Ezen felül azt vettem észre, hogy Lidit végtelenül elégedetté tette, hogy ő iskolába jár. Ugyanis, Odinnal a másik kutyánkkal ellentétben, ő minden hétvégén velem jöhetett. Lidi már a készülődés mozzanatait is hatalmas (na, jó önmagához képest hatalmas...) érdeklődéssel követte, azonban amikor meghallotta a "Lidi gyere, Odin marad" vezényszó kombót, olyan boldogság ült ki az arcára, hogy neki szabad valamit, amit a másiknak nem - hogy komolyan mondom Lidi mosolygott. 
(Folytatás következik)