A megbeszélt időpont előtt negyedórával megérkeztünk a helyszínre. Az óvoda előtt kialakított parkoló várta az autónkat és széles fűvel, fával szegélyzett járda Lidit. Ez utóbbin sétáltunk egy kicsit, hogy Lidi szokja a környéket, és elvégezze azokat a dolgokat, amik a kutyák okvetlen meg szoktak tenni egy autóút után.
A bejutás egy oviba, nekem mindig egy külön mutatvány. És nem a kutya miatt. Bár már kezdek megbarátkozni a gyerekbiztos zárakkal, a számkódos beléptető rendszerekkel, azért +5 percet még mindig kalkulálok a bejutásra is. Ezúttal is megküzdöttünk az adott szisztémával és hatalmas „szí-ja kú-tya!” ováció közepette megérkeztünk az ovi udvarára. A terápiás munka során már megszoktam, hogy a mágikus kapun átlépve elvesztem a személyiségemet, a kutya tartozékává lényegülök, ennek következtében mindenki a kutyának köszön és nem nekem. De ez részemről rendben van, nem én vagyok a lényeg, hanem a kutyám Lidi.
A gyerekkezekből álló szeretettengerben hömpölyögve lassacskán eljutottunk az épületig, ahol a fejlesztő pedagógus, Dudás Magdolna, már várt minket. Nagyon örült nekünk és mi is neki és a lelkesedésének. Először bemutatott minket az óvoda vezetőségének, akikkel mondhatni kölcsönösen elvarázsoltuk egymást. Őket Lidi kutya, engem pedig a pozitív hozzáállásuk a kutyás terápiához.
A rózsaszín ködben tovább lebegtünk a tornaterembe, útközben Lidi még bezsebelt néhány jutalomfalatot, ahol megtartottuk jelen bejegyzés témáját: a megbeszélést. A 0. találkozás célja, hogy Lidi megismerje a terepet, ahol dolgozni fog, illetve, hogy mi emberek tisztázzuk az egymás iránti elvárásokat. Ez a magam részéről egyszerű: a terápiás foglalkozást mindig egy pedagógus vezesse, ő koordinálja a gyerekeket, én pedig a kutyát. Ebben maximálisan egyetértettünk.
A rózsaszín ködben tovább lebegtünk a tornaterembe, útközben Lidi még bezsebelt néhány jutalomfalatot, ahol megtartottuk jelen bejegyzés témáját: a megbeszélést. A 0. találkozás célja, hogy Lidi megismerje a terepet, ahol dolgozni fog, illetve, hogy mi emberek tisztázzuk az egymás iránti elvárásokat. Ez a magam részéről egyszerű: a terápiás foglalkozást mindig egy pedagógus vezesse, ő koordinálja a gyerekeket, én pedig a kutyát. Ebben maximálisan egyetértettünk.
A fejlesztő pedagógus célkitűzései is nagyon világosak voltak. A kutyás terápia célja: az új gyerekek integrálása az óvodai közösségbe. Ehhez már elkészítette az óravázlatokat, amiket meg is kaptunk, tehát tudjuk gyakorolni a feladatokat. Szuper! Én szeretek előre készülni a foglalkozásokra, ezért ennek nagyon örültem.
A fejlesztő pedagógus (nagyon diplomatikusan) kérte, hogy a foglalkozások rendszeresek legyenek. Tavaly már voltak náluk kutyás foglalkozások, ezért tapasztalatból tudja, hogy a gyerekek számára mennyire fontos, hogy a megígért időpontban megérkezzen a kutyus. Gyakorlatilag a kutya egy új időszámítás alapja a gyerekek számára: a dolgok mindig a kutyás foglalkozásokhoz képest történnek.
Miután mindent megbeszéltünk, Lidivel körbe jártuk a tornatermet, megszimatolt mindent, amit lehetett, megnézte a tornaeszközöket, a bordásfalat - miközben én folyamatosan dicsértem őt, annak érdekében, hogy minél pozitívabb legyen számára az első élmény (már ha a 14 millió simi, amit kapott nem lett volna elég).
Ezzel az első látogatásunk (happy enddel) véget ért és sok pozitív élménnyel, és két hatalmas adag lelkesedéssel elindultunk haza felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése