2011. október 23., vasárnap

2. foglalkozás a Csillagházban

A mai foglalkozás a Csillagházban igazán jól kezdődött! Kicsit korábban értünk oda, ezért az aulában várakoztunk, ahol egyszercsak egy kedves, ismerős kislány közeledett felénk - járókerettel, aminek a használatát ma kezdte el (újra) tanulni. Nagyon megörültem neki, és Lidi aprócska farkának mozgásából úgy ítéltem meg, hogy ő is. Gyorsan meg is beszéltük vele, hogy ha már ilyen ügyesen megy a séta, akkor el is vihetné magával Lidit. Ezért Lidi pórázát a járókeretre kötöttük, és már indulhatott is a séta! Ami annyira jól sikerült, és számunkra annyira emlékezetes volt, hogy a séta dátumát ezúton is megörökítjük, és ezzel az október 14-ét nemcsak a szívünkbe és a naptárunkba, hanem a blogunkba is feljegyezzük.

Ami a folytatást illeti, az sajnos már nem ment ilyen gördülékenyen. Technikai okok miatt az első órán kb. 10-12 gyerek vett részt, akik mindannyian egy fél tornateremnyi területen zsúfolódtak össze. Ami azt jelentette, hogy egy egészen kicsi területen egészen sok gyerek volt - és nekünk egészen kicsi helyünk maradt.

Az üdvözlés és az első játék, ami jobb majd bal kézzel történő labdadobás volt a kutyusnak, még nem jelentett gondot. Azonban amikor a nagymozgásos feladatok következtek, és a gyerekek szétszóródtak a teremben, miközben visongattak, nevetgéltek és csatlakozott hozzánk egy olyan kisfiú is, aki nagyon fél Liditől, ezért ha a közelébe mentünk akkor sírni kezdett - akkor Lidi úgy érezte, hogy elfogyott körülötte a tér.

Miben nyilvánult ez meg? Lidin úrrá lett "a jaj ilyen helyzetben még nem voltam, ezért biztos ami biztos nem csinálok semmit, abból baj nem lehet" lelki állapot. Ami a külső szemlélődő számára, annyit jelentett, hogy a kutya nem önállóan dolgozott, hanem pórázon és soha nem látott mennyiségű dícsérő szó és motivációs jutalomfalat hatása alatt.

A póráz és a motiváció kombinációja segített Lidi helyzetén, amin azzal is igyekeztem javítani, hogy a foglalkozást vezető gyógytornásztól kértem, hogy az egyik, a kutya részéről tőlem távoli munkát igénylő feladatot hagyjuk ki. Erre engedélyt kaptunk, és csak azokat a feladatokat végeztük el, amiket a marionett bábos párosunk is meg tudott oldani.

A szünetben tovább dolgoztam azon, hogy Lidit kimozdítsam a tehetetlenség lelki állapotából, ezért a rendelkezésünkre álló 15 szabad percben kimentünk az utcára sétálni, szimatolni, futkározni és más kutyák viselkedését tanulmányozni. Ezzel a lépéssel "A terápiás kutya terápiája" bejegyzésfolyamban ismertetett eszköztáramat ki is merítettem, és csak bízni tudtam benne, hogy a következő órán a kutya működni fog.

És működött! Ebben azonban annak is óriási szerepe volt, hogy ez az óra egy 2 gyermekes exkluzív foglakozás volt (a gyerekek sajnálatos nagyszámú megbetegedése miatt), amin nyugodtan tudtunk akadálypályázni, bújócskázni és labdázni.

A labdázás során éreztem úgy, hogy Lidi újra Lidi volt. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért gondolom ezt, tudni kell, hogy Lidi a labdát nem kézbe adja vissza, hanem az eldobó játékos közelében teszi le. A mai eldobó játékosaink közül az egyik kis sporttársunk, azonban nem tudott a labdáért hajolni, nyúlni, ezért Lidi annak ellenére, hogy ezt soha senki nem tanította neki az eldobott labdát mindig a kis játszótársa ölébe tette le.

Hogy ezt miért csinálta? Nem tudom. De az biztos, hogy ezzel az apró mozzanattal Lidi bebizonyította, hogy ugyan adódhatnak nehéz helyzetek, azért ő mégiscsak egy született terápiás kutya!

2011. október 18., kedd

2. foglalkozás a Bóbita oviban

Ezen a hűvös őszi reggelen is végig ugráltuk az óvoda udvarán lévő ugróiskolát, aztán beléptünk az aulába, ahol a faliújságon egy nagyon klassz Lidi rajz fogadott minket. (Sajnos nem fotóztam le, viszont van egy másik nagyon kedves rajzunk amit Lidi mostanában kapott.)


Lidi ajándékrajza

A foglalkozáson gyorsan kiderült, hogy a lehülés hatására nem csak én, hanem a gyerekek is aktívabbak lettek. Főleg a szaladgálós feladatok jöttek be nekik, és el tudom képzelni, hogy egy ki tud nagyobbat ugrani a bordásfal tetejéről megmérettetésben is benne lettek volna, de ez természetesen nem volt. Mintahogy sajnos az a kérésük sem teljesült, hogy Lidi versenyt fusson velük. Aki ismeri Lidit, vagy belekezdett a terápiájának történetének olvasásába - az tudja, hogy ez a kívánság nem azért nem valósult meg mert őrülten szigorú vagyok - hanem azért mert nem lett volna fair Lidit ebbe a versenyszámba benevezni. Bár most, hogy jobban belegondolok, azért legközelebb kipróbálhatjuk.

Természetesen azért a futkározásból kivettük a részünket. Az egyik játékban például a gyerekekkel együtt szaladgáltunk a tornateremben, majd tapsra megálltunk. Mi Lidivel ott ahol voltunk, a gyerekek pedig azokon az X jeleken amiket a fejlesztő pedagógus előre felragasztott a padlóra. Miután mindenki stabilan állt, meg kellett válaszolni a Hol van hozzád képest Lidi? kérdést. Amint mindenki helyesen válaszolt, újra futásnak eredtünk.

Következett a zsákbamacska játék, de sajnos Lidi nagy bánatára a zsákban valójában nem macska volt - hanem az ő felszerelései. Nevezetesen nyakörv, póráz, labda, kutyajáték, oltási könyv, kutyatál. A játék során először a gyerekek mindegyik tárgyat a kezükbe vették, majd megtanulták a nevét. Ezután a tárgyak bekerültek a zsákba, ahonnan csukott szemmel mindenki húzott egyet, majd tapintással meghatározta, hogy melyik ebkellék van a kezében. Ezt a feladatot én azért szeretem, mert a kutyafelszerlések áttekintése kapcsán a gyerekek egy lépéssel közelebb kerülnek a felelős kutyatartáshoz. Valóban átérzik, hogy a kutyát nem csak simogatni kell - hanem etetni, rendszeresen sétáltatni és állatorvoshoz vinni.

A foglalkozáson az utolsó feladatban a gyerekek Lidi köré ültek. Majd lecsukták a szemüket és elképzelték, hogy ha neki kutyájuk lenne, az milyen kutya lenne és hogy hívnák. A milyen? kérdésre természetesen nem az FCI fajtastandardokban kellett gondolkozni, csak például azt meghatározni, hogy a képzeletbeli eb kicsi lenne-e, vagy nagy. Ebben a kérdésben nem meglepő módon a kiskutyák győztek.


A kutyaméret gyerekszemmel történő megítélése során nem tudom, hogy pontosan hol van a határ a kicsi és nagy között. De gyakorlati tapasztalataim azt mutatják, hogy vizslák tekintetében valahol 55 cm marmagasság (továbbiakban m) körül. Ugyanis a nálunk vendégeskedő óvodás korú gyerekek szerint Lidi egyértelműen kicsi (m=55 cm), Odin pedig nagy (m=64cm).

2011. október 6., csütörtök

A terápiás kutya terápiája 2.

Lidi terápiáját bemutató írásom első része Odin kutyánk emlegetésével ért véget, aki egy Lidivel egykorú, ám 2 hónapos korától nálunk nevelkedett rövidszőrű magyar vizsla (fiú). Aki, ha lehet ilyet mondani, a kutyaságot mérő tengely Lidivel ellentétes végén helyezkedik el, de sokkal közelebb az igazi vizslasághoz. Ezért aki, azon gondolkozik, hogy egy vizsla családtagot választ, az ne Lidi hanem, inkább Odin jellemrajza alapján mérlegeljen.


Odin és Lidi

Odin egy sportos, nagy mozgásigényű kutya. Erre mindenki készüljön fel, aki aktívan vadászó, munkakutya ősökkel rendelkező vizslát választ magának. Ugyanis a vér nem válik vízzé. Ez Odin esetében is maximálisan igaz - ő egy az egyben az apjára Csővárberki Csúzlira ütött, aki munka és küllem tekintetében is páratlan adottságokkal rendelkezik.

Odin mozgásigénye mellett kíváncsisága is óriási. Nem érdemtelenül kapta tőlünk a Fülenagy felügyelő becenevet. A lakásba nem juthat be úgy semmilyen táska, hogy Odin azt ne ellenőrizné, tulipánhagyma nem kerülhet úgy elültetésre, hogy ő egyenként ne szimatolná meg őket, valamint semmilyen bútor nem kerülhet anélkül összeszerelésre, hogy annak minden darabja, beleértve az utolsó csavarját is, át ne esne a vizslaorr inspekción.

Fiúkutyánk harmadik, az eddigiekhez hasonló volumenű, jellemzője – a tanulásvágya. Nagyon szeret új dolgokat tanulni, nagyon lelkesen és hatalmas önbizalommal vesz részt bármilyen új feladat elsajátításában. Nem szeret viszont unatkozni, és dísztárgynak álcázva magát egy helyben üldögélni.


Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy Odin Lidi (akkori állapotának) tökéletes ellentéte. Ennek ellenére, mégis ő lesz Lidi életének és terápiájának következő kulcsszereplője:

3. lépés: Lidi szépen lassan elkezdte Odin viselkedését utánozni. 

Azt még most az elején le kell szögeznem, hogy ez részemről nem volt egy tudatos lépés – ezt Lidi és az anyatermészet intézte. Én csak megfigyelője voltam az alábbi folyamatoknak:

A kertünk szuverenitásának megőrzésért Odin (és a kerítés) felel, és annak ellenére, hogy a magyar vizsla mindenes kutya,
ebbe a házőrzés a szakirodalom szerint nem tartozik bele – Odin meglehetősen szenzitív jelzőkutyának bizonyul.

Nos, Lidinek ez a tevékenység tetszett meg legelőször, és amint Odin elrohant, hogy tisztázza a tulajdonviszonyokat a garázstetőn napozó macskával, vagy az utcán sétáló szomszéd kutyával, akkor Lidi is szaladt utána. Ami nagyon nagy dolog, hiszen mint azt már írtam kezdetben, Lidi pont annyit mozgott magától, mint egy díszpárna! Egy fél év után, az Odinnal közös járőrözésben odáig jutottak, hogy Lidi már ugatott is. Igaz, hogy ebben a megtiszteltetésben csak egyetlen egy kutyát részesít (azóta is) - nevezetesen a szomszéd kutyát. De legalább néha halljuk a hangját, ami meg kell mondjam meglehetősen mély a finom kis egyéniségéhez mérten.

Lidi nem csak a kertben, hanem a lakásban is egyre otthonosabban kezdett mozogni. Fülenagy felügyelőtől eltanulta, hogy egy rendes kutya köteles minden táskába beledugni a fejét, ami a lakásba érkezik, hogy érdemes a gazdit 5-10 percenként megnézni és megbökdösni, mert akkor megsimogat, vagy jobb esetben egy pár dobás erejéig labdázik is. Hosszas (értem ezalatt 2 éves) megfigyelés után arra is rájött, hogy olyan helyiségekbe is bemerészkedhet, ahol végül is egy kutyának semmi dolga (konyha).


Elleste Odintól a hazatérő gazdik üdvözlésének ceremóniáját is, ezért már Lidi is minden adandó alkalommal hoz nekünk valami éppen a szája ügyébe akadó dolgot ajándékba.

Üdvözlési ajándék: egy rénszarvas

Az évek során azonban, nem csak Lidi tanult Odintól hanem fordítva is! Odinnak nagy mumusa volt a lépcső. Aminek nem tudom mi lehet az alapja. Mert ugyan kiskorában valóban sokáig nem találkozott lépcsővel, mert liftezett őkutyasága - de aztán összehozta őt a sors egy hosszabb lépcsővel, amin hónapokon keresztül gond nélkül közlekedett. Egyszer azonban megmakacsolta magát - és többé nem lépcsőzött. De megengedte, hogy ölben cipeljük. 

Szerencsére azonban, ez az állapot nem tartott sokáig, mert jött Lidi, akinek ugyan minden más gondot okozott az életben - de a fel-alá lépcsőzés pont nem. Viszont a felismerés, hogy még ez a béna kiscsaj is tud a lépcsőn közlekedni - Odint annyira felbátorította, hogy egyszer csak Lidi után eredt a lépcsőn lefelé menet. Őszintén mondom, Lidi ezzel óriási terhet vett le a vállunkról. Pontosan 26 kg-ot.

2011. október 3., hétfő

1. foglalkozás a Csillagházban

Az üdvözlés után a gyerekek felsorakoztak a terem egyik végében és figyelték, hogy Lidi milyen feladatot mutat nekik. A séma a következő volt: Lidi valamilyen jármódban eljutott a terem egyik végéből a másikba, a gyerekek pedig a mozgását utánozva követték őt. Aki megérkezett Lidihez, az alaposan megsimogatta. A jármódok:

1. kúszás
Már többször említettem, hogy a kúszás parancsot ismerjük. És ez a megfogalmazás így abszolút helyes – ugyanis ismerni, valóban ismerjük, de nem tudjuk. Ugyanis ha a kúszik vezényszót egy alagút, vagy boltív közvetlen közelében adom ki, akkor megy a kúszás, ezen tereptárgyak hiányában azonban csak kis rásegítéssel működik a dolog. Ami azt jelenti, hogy a hosszú távú kúszást úgy tudjuk megoldani (egyenlőre), hogy a földön folyamatosan húzok Lidi orra előtt egy jutalomfalatot. Tudom, hogy ez nem egy elegáns megoldás, hiszen az orruk elé lógatott répát a csacsik (akik legendásan nem az eszükről híresek) is tudják követni. De mentségünkre legyen mondva, hogy ezt az állapotot a tanulási folyamat egy kezdeti fázisának tekintjük és nem az Európa Legokosabb Kutyája díjhoz vezető út utolsó lépcsőfokának.

2. Négy lábon sétálás (illetve négykézláb a gyerekeknek)
A négy lábon sétálás, úgy ment Lidinek mintha mindig is ezt csinálta volna! Mégiscsak született zseni ez a kutya, csak meg lesz az a Legokosabb Kutya díj!

3. Hempergés
A hempergést fekvésből indítjuk, majd a "hempi!" vezényszó kiadása után a kutya az oldalára fekszik, majd tovább gördül hanyatt fekvésbe, majd oldalfekvésből újra klasszikus hason fekvésbe érkezik. Ez egyszer oké, a folyamatos haladást hempizéssel azonban még nem próbáltuk soha, ezért egy kis jutalomfalatos motiváció ide is kellett.

És ha már ennyi szó esett a jutalomfalatról, akkor járjuk körbe alaposan ezt a témát. Amikor elkezdtünk a Bóbita oviban dolgozni, arra gondoltam, hogy a foglalkozás közben nem adok a kutyának jutalomfalatot, mert nem szeretném, hogy olyan legyen, mint egy delfin, aki minden sikeres mutatvány után jelentkezik a jussáért. Nos, néhány óra után ezt az álláspontomat revidiálnom kellett – mert úgy tűnik, Lidi figyelmének és munkakedvének fenntartása érdekében, időnként kell egy darabka jutalomfalat. Nem adok minden feladat után, de 3-4 után igen, illetve akkor is ha látom, hogy már nem ugyanolyan lelkesedéssel végzi el a feladatot az ötödik gyereknek, mint mondjuk az elsőnek.

A saját jutalmazási módszer kidolgozásánál érdemes arra az eshetőségre is felkészülni, hogy a kutyának a gyerekek otthonról is hozhatnak finom falatokat - úgy ahogyan ez ma is történt: Lidi az egyik kislánytól kapott ajándékba egy nagy zacskó gondosan felkarikázott virslit. Lidi becsületére legyen mondva, hogy minden egyes darabjáért megdolgozott.

A következő feladatban a gyerekek körbe ültek a földön és Lidi kis piros labdáját célzottan gurították egymásnak. A kutya volt a cica, aki ha elég ügyes volt elkapta a guruló labdát. Ebben a játékban Lidi nagyon jól teljesített! Önmagához képest pedig nagyon-nagyon-nagyon jól. Ugyanis Lidi 2 évvel ezelőtt semmit, de semmit nem volt hajlandó a szájába fogni, de annyira semmit, hogy azon is csodálkoztunk, hogy a vacsoráját a száján keresztül veszi magához.

Lidi labdával - kész csoda!

A labdázás kapcsán, Lidi magasztalásán kívül, még az jutott eszembe, hogy jó ötlet egy kis törölközőt vinni a foglalkozásra. Ugyanis nem minden gyerek fogja meg szívesen a kutyanyálas labdát, és ilyenkor jól jön valami kis anyagdarab, amivel el lehet törölgetni.

Nagy vonalakban ezzel a nagyobbak foglalkozása véget is ért. Az én kutyás napom azonban még nem: az iskola után nem hazaindultunk, hanem a Szevermedbe - ahová a felnőttek járnak McKenzie gyógytornázni, hátmasszázsra, vagy a gerincükkel kapcsolatos orvosi szakrendelésre. Nekem ott volt dolgom, és mivel már jó előre egyeztettük, hogy elvihetem magammal a különleges képességű kutyámat, ezért mindenféle félsz nélkül léptünk be a recepcióra, ahol maximális kedvességgel és azzal a kérdéssel fogadtak minket, hogy „Már kutyák is járnak hozzánk gyógytornára?” Mindenki nagy örömére elmeséltem, hogy Lidi nem páciens, hanem szintén „gyógytornász” – aki éppen most jött a saját maga által asszisztált tornaóráról.