2. foglalkozás a Csillagházban

A mai foglalkozás a Csillagházban igazán jól kezdődött! Kicsit korábban értünk oda, ezért az aulában várakoztunk, ahol egyszercsak egy kedves, ismerős kislány közeledett felénk - járókerettel, aminek a használatát ma kezdte el (újra) tanulni. Nagyon megörültem neki, és Lidi aprócska farkának mozgásából úgy ítéltem meg, hogy ő is. Gyorsan meg is beszéltük vele, hogy ha már ilyen ügyesen megy a séta, akkor el is vihetné magával Lidit. Ezért Lidi pórázát a járókeretre kötöttük, és már indulhatott is a séta! Ami annyira jól sikerült, és számunkra annyira emlékezetes volt, hogy a séta dátumát ezúton is megörökítjük, és ezzel az október 14-ét nemcsak a szívünkbe és a naptárunkba, hanem a blogunkba is feljegyezzük.

Ami a folytatást illeti, az sajnos már nem ment ilyen gördülékenyen. Technikai okok miatt az első órán kb. 10-12 gyerek vett részt, akik mindannyian egy fél tornateremnyi területen zsúfolódtak össze. Ami azt jelentette, hogy egy egészen kicsi területen egészen sok gyerek volt - és nekünk egészen kicsi helyünk maradt.

Az üdvözlés és az első játék, ami jobb majd bal kézzel történő labdadobás volt a kutyusnak, még nem jelentett gondot. Azonban amikor a nagymozgásos feladatok következtek, és a gyerekek szétszóródtak a teremben, miközben visongattak, nevetgéltek és csatlakozott hozzánk egy olyan kisfiú is, aki nagyon fél Liditől, ezért ha a közelébe mentünk akkor sírni kezdett - akkor Lidi úgy érezte, hogy elfogyott körülötte a tér.

Miben nyilvánult ez meg? Lidin úrrá lett "a jaj ilyen helyzetben még nem voltam, ezért biztos ami biztos nem csinálok semmit, abból baj nem lehet" lelki állapot. Ami a külső szemlélődő számára, annyit jelentett, hogy a kutya nem önállóan dolgozott, hanem pórázon és soha nem látott mennyiségű dícsérő szó és motivációs jutalomfalat hatása alatt.

A póráz és a motiváció kombinációja segített Lidi helyzetén, amin azzal is igyekeztem javítani, hogy a foglalkozást vezető gyógytornásztól kértem, hogy az egyik, a kutya részéről tőlem távoli munkát igénylő feladatot hagyjuk ki. Erre engedélyt kaptunk, és csak azokat a feladatokat végeztük el, amiket a marionett bábos párosunk is meg tudott oldani.

A szünetben tovább dolgoztam azon, hogy Lidit kimozdítsam a tehetetlenség lelki állapotából, ezért a rendelkezésünkre álló 15 szabad percben kimentünk az utcára sétálni, szimatolni, futkározni és más kutyák viselkedését tanulmányozni. Ezzel a lépéssel "A terápiás kutya terápiája" bejegyzésfolyamban ismertetett eszköztáramat ki is merítettem, és csak bízni tudtam benne, hogy a következő órán a kutya működni fog.

És működött! Ebben azonban annak is óriási szerepe volt, hogy ez az óra egy 2 gyermekes exkluzív foglakozás volt (a gyerekek sajnálatos nagyszámú megbetegedése miatt), amin nyugodtan tudtunk akadálypályázni, bújócskázni és labdázni.

A labdázás során éreztem úgy, hogy Lidi újra Lidi volt. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért gondolom ezt, tudni kell, hogy Lidi a labdát nem kézbe adja vissza, hanem az eldobó játékos közelében teszi le. A mai eldobó játékosaink közül az egyik kis sporttársunk, azonban nem tudott a labdáért hajolni, nyúlni, ezért Lidi annak ellenére, hogy ezt soha senki nem tanította neki az eldobott labdát mindig a kis játszótársa ölébe tette le.

Hogy ezt miért csinálta? Nem tudom. De az biztos, hogy ezzel az apró mozzanattal Lidi bebizonyította, hogy ugyan adódhatnak nehéz helyzetek, azért ő mégiscsak egy született terápiás kutya!