6. foglalkozás a Csillagházban

Az év utolsó foglalkozásán először akadálypályát építettünk a már ismert elemekből, amit megbolondítottunk egy kis újdonsággal - a pálya végén egy kis doboz alatt Lidi egy-egy dolgát rejtettük el. Milyen dolgokat? Például nyakörvet, pórázt, kendőt, labdát, jutalomfalatos zsákot.

A gyerekek egyesével végigkúsztak a pályán, majd a pálya végén felemelték a dobozt, megnézték, hogy mi van alatta, elmondták mi az, majd visszahelyezték a jogos tulajdonosára. A türelmes tulajdonos hagyta, hogy a nyakörvet visszacsatolják rá, a kendőt egy szép masni segítségével újra a nyakába kössék és azt is kivárta, hogy a karabínerrel bíbelődő aprócska gyerekkéz végül pórázra tegye őt.

A másik csoportunkkal ezt a játékot úgy játszottuk, hogy Lidi dolgait a tornaterem különböző pontjain rejtettük el - például a bordásfal tetején, a kúszó közepén, egy magas zsámoly tetején, amihez egy háromszög elemen lehetett felmászni. A mechanizmus ugyanaz volt - aki megszerzett egy tárgyat, az visszahozta Lidinek és feladta rá, vagy a jutalomfalatos zsákból megetette, vagy a labdával játszott vele.

A második változatban egyszerre több gyerek mozog a teremben, mindenki a saját tempójában, ezért ez a megoldás abból a szempontból jobb, hogy a gyerekeknek nem kellett kivárniuk, amíg a többiek végigérnek a pályán. A játék mindkét változata pedig abból a szempontból nagyszerű, hogy a nagymozgásokat kombinálja az olyan finom mozgásokkal - mint ami például a kendő felkötéséhez kell.

A következő játékot Lidi maximális türelmére alapoztuk. Lidi az oldalán feküdt, a gyerekek pedig körbe ülték őt. A kutya oldalára néhány karácsonyi, illetve téli témájú papírfigurát tettünk - tételesen egy Mikulást, egy hóembert és egy fenyőfát. A gyerekek feladata az volt, hogy egyenként rámutassanak arra a figurára, amit a gyógytornász kért tőlük - először jobb, majd bal kézzel.

Mivel Lidi egy nyugodt kutya a feladat megvalósítása különösebb előtanulmányokat nem igényelt. A trükk az egészben csak annyit, hogy mielőtt lefektetem őt, engedem neki, hogy kedvére megszaglássza az összes papírfigurát. A szimatolás során az orra is megerősíti abban, hogy egyik sem ártalmas, nincs különösebben érdekes szaguk és ízük, így ezt követően Lidi a kérésemre lefekszik és hagyja, hogy az oldalára helyezzük a számára teljesen semleges tanulási segédeszközöket.

Lidi a feladat során végig az oldalán fekszik.

A végig kb. 20-25 percet jelent.

A foglalkozás végén bemutattuk a gyerekeknek Lidi terápiás kutya barátját, aki egy különleges tulajdonsággal rendelkezik - ha a megfelelő ponton megnyomják a mancsát egy ismert karácsonyi dallamot kezd énekelni, amelynek a ritmusára ügyesen emelgeti a füleit. A gyerekeknek tetszett a kutyabarát, ezért többször is meghallgattuk a dalt és megnéztük a fülemelgetős produkciót - azonban nem elégszer ahhoz, hogy mindezt Lidi is megtanulja.

A karácsonyi kutya körül kialakult kellemes hangulatban elbúcsúztunk a gyerekektől, a gyerekek pedig a kutyáktól és hazaindultunk az utolsó foglalkozásról. Lidinek ezzel megkezdődött a téli szünet, amelyben remélem sokat pihen, feltöltődik és januárban újra lelkesen munkába áll. Addig is  mindenkinek szép karácsonyt és boldog új évet kívánunk!

6. foglalkozás a Bóbita oviban

Az utolsó ovis foglalkozás már a karácsony jegyében telt: a feladatok után járó sikerpontokat Lidi fenyőfájára gyűjtötték a gyerekek, és nekem is rajzoltak egy saját karácsonyfát ajándékba.

De mielőtt nekifutnánk az ünnepi eseményeknek, nézzük meg, hogy mindezt miben tesszük! Mert az ősz/tél beköszöntével is gondoskodnunk kell arról, hogy egy tiszta és száraz kutya, és egy ugyanilyen gazda  jelenjen meg a foglalkozásokon. Ezért az előbbinek vigyünk egy törölközőt a mancstörléshez, az utóbbinak pedig egy váltócipőt. Aztán vigyázzunk, hogy a kettőt össze ne keverjük!

Lidi váltócipőben

Az első játékban a gyerekek választottak egy-egy matricát a fejlesztőpedagógus által felkínáltak közül. A matricákon különböző állatok voltak, amiket magukra ragasztottak a gyerekek - és amiktől  varázsütésre maguk is állatkákká változtak, akik nagyon jól megértették magukat Lidivel. A következő lépésben - egy kivételével - a gyerekek szétszéledtek a tornateremben. Az a bizonyos egy pedig húzott egy újabb kártyát - amelyen egy eleség képe volt. Miután kitalálta, hogy melyik állat enné meg szívesen a képen látható takarmányt, Lidivel közösen odavitte neki. Ezután a "jóllakott" kisgyerek is húzott egy kártyát, és már vitték is a következő éhes fajtársnak. És ez így ment mindaddig, amíg mindenki meg nem kapta a reggelijét.

A továbbiakban is mozgásban maradtunk, közösen sétáltunk a gyerekekkel és a kutyával a tornateremben, és ha találtunk a földön egy kártyát, azt felvettük és megnéztük mi van rajta - majd a gyerekek közül egyvalaki megmondta, hogy mi az ellenkezője. Például ha találtunk egy vidám arcos kártyát, akkor annak az ellenkezője (vagy komplementere) - a szomorú arc volt. Aki ezt kitalálta az tehetett egy díszt Lidi fenyőfájára.

Lidi karácsonyfája

Ezután egy nagyon izgalmas feladatot játszottunk a nagycsoportosokkal! A gyerekek egy vonalban felsorakoztak, a fejlesztőpedagógus pedig 5-5 darab színes karikát tett le eléjük a földre. A karikák másik oldalára pedig Lidit ültettük, ő volt a cél. A gyerekeknek a karikákon keresztül kellett eljutni Lidihez. Méghozzá úgy, hogy mondani kellett egy szót, és annyit kellett lépni a karikákban ahány szótagból állt a szó. Én nem gondoltam volna, hogy már az ovisok is tudnak szótagolni - úgyhogy ezt a produkció Lidivel együtt órási csodálattal néztük.

A szó-ta-go-lós karikapálya

A színes karikák után, színes vonalakkal játszottunk. A tornaterem padlójára előre felragasztott kacskaringós vonalakon kellett tyúklépésben eljutni a gyerekeknek a vonalak végén üldögélő Lidihez. Ezt a játékot a kicsik és a nagyok is szívesen játszották, és Lidi is jól érezte magát, mert aki odaért hozzá, az mindig alaposan megsimogatta.

A foglalkozás végén a kisebbek énekeltek nekünk egy karácsonyi dalt, a nagyobbaktól pedig kaptunk egy nagyon szép karácsonyfás képeslapot és két fenyőfadíszt. Szerintem a persze ők is szívesen énekeltek volna - de a karácsonyi dal helyett, Fluor Tomi Mizu-jára szavaztak volna, aminek meglepő módon a teljes szövegét kívülről tudják.

A karácsonyi ajándékunk

Az ajándékokat ezúton is köszönjük, mi is boldog vau-vau karácsonyt kívánunk mindenkinek! Jövőre pedig újra találkozunk a Bóbita oviban!

4. és 5. foglalkozás a Csillagházban

A negyedik és ötödik terápiás kutyás foglalkozás élménye már annyira összemosódott, hogy most egy bejegyzésben foglalom őket össze.

A tűz, víz, repülő játékkal kezdtünk mindkét alkalommal, a következők szerint:
1. a tűz vezényszó elhangzása után mindenki felmászott a bordásfalra,
2. a víz vezényszóra mindenki a padra, vagy a zsámolyra menekült,
3. a repülő vezényszóra pedig, mindenki széttárt karokkal lehasalt a földre.

Mivel szerencsére ott volt Lidi, ezt a sok dolgot a gyerekeknek nem kellett megjegyezniük - egyszerűen csak utánozniuk kellett a kutyát. A bordásfalra mászás során Lidi csak az első két lábát tette fel a bordásfalra, amit úgy értem el, hogy a kinézett magasságú fokra tettem a kezem, majd kiadtam a "hopp" vezényszót. A padra mászás helyett Lidi a zsámolyra ugrást részesítette előnyben - mert szerinte a pad lakkozott felülete továbbra is túlságosan csúszós. A repülő pózhoz pedig a fekszik vezényszót használtam - majd a szárnyak helyett, két oldalra kiterítettem a nagy vizslafüleket:)

Ezután bűvös kockáztunk. A kutyával? Igen. Hogyan? Fából készült (bűvös) kockák segítségével - amelyek különböző módon nyílnak. Az egyik felfelé, a másik előre, a harmadik a fedelénél fogva, a negyedik a fiókja segítségével.

Lidi és az előre nyíló bűvös doboz

A játékhoz a gyerekek körbe ültek a szőnyegen. Mindenki kapott egy dobozt, amit először mindenki önállóan kinyitott, majd belerejtett egy jutalomfalatot. Ezután a dobozt átadta Lidinek, aki a mancsa, vagy a szája segítségével kinyitotta a bűvös kockát, és megette a jutalomfalatot.

Lidi ezeket a dobozokat nagyon lelkesen nyitogatta, és a mutatvány a gyerekeknek is nagyon tetszett!

A következő lépésben labdáztunk: a már körben ülő gyerekek egymásnak gurították a labdát, Lidinek pedig meg kellett szereznie. Azaz meg kellett volna szereznie - de sajnos aktív biztatásom ellenére sem nagyon tette. Ami azért is meglepett, mert pont ugyanezt a játékot, nagy sikerrel játszottuk az első foglalkozáson, mint ahogyan azt a blogbejegyzés is bizonyítja. Akkor mi lehet a gond? - merül fel a kérdés.

Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy egyszerűen nem magyaráztam el Lidinek, hogy mi a feladat, hanem rögtön arra biztattam, hogy fusson a labda után. Pedig Lidi egy olyan kutyus, aki nem veti bele magát rögtön az új játékba. Ezért nekem - bármilyen furcsán is hangzik - mindig meg kell vele beszélnem, hogy mi lesz a feladat.

A megbeszélés a következőképpen zajlik: először magamhoz hívom Lidit és leültetem magammal szemben, majd a labdával a kezemben, amit magam előtt tartva mutatok neki, hozzákezdek a magyarázathoz. "Lidi figyel. Jön a feladat. Itt a labda, Lidi elkapja. Nagyon jó feladat lesz, Lidi okos kutya, meg tudja csinálni..." Mindezt a Lidinek fenntartott speciális dajkanyelven vezetem elő, amit Lidi farkcsóválással nyugtáz. A beszélgetésünk végén, az ily módon izgalmassá tett labdát, próbaképpen elgurítom és biztatom az önbizalmában megerősített vizslalányt, hogy hozza vissza.

Hogy a mondókámat érti-e a kutya? Összességében nem, de az aláhúzott szavakat igen. Ennek ellenére szerintem azért működik a dolog, mert Lidi már megtanulta, hogy a "Lidi figyel, feladat" kezdetű szófolyam után valamit csinálni kell, amiért ő jutalmat fog kapni. A hosszas, speciális hangmagasságú négyszemközt zajló beszélgetésből, pedig önbizalmat merít, és ezért "bátran" belevág az új feladatba.

Az eset kapcsán rájöttem, hogy valószínűleg ezt a problémát egy külső szemlélő, sokkal hamarabb felismerte volna mint én, aki benne voltam a folyamatban. Ezért szerintem időnként, érdemes megkérni egy terápiás kutyás társat, hogy (kutya nélkül) jöjjön el egy foglakozásra. Egy objektív szemlélő visszajelzése nagyon sokat tud segíteni egy-egy probléma megoldásában, illetve egy kutya-gazda páros munkájának fejlődésében.

Bemutató foglalkozás a Bóbita oviban

Ma kezdjünk egy találós kérdéssel! Milyen foglalkozás az, amin több óvónéni van, mint óvodás? A helyes válasz: bemutató foglalkozás - amire az óvoda a kerületben dolgozó pedagógusokat hívta meg azért, hogy bemutassák mi történik egy terápiás kutyás foglalkozásokon. 

A foglalkozásra mi is nagyon készültünk, Lidit a kutyakozmetikushoz is elvittem,
hogy a lehető legjobb formáját mutassa.

A mai különleges alkalommal a gyerekek kiskutyákká változtak, majd egyenként megfogták a póráz végét, és kutyaiskolába mentek Lidivel, ahol a következő órarend szerint folyt az oktatás:

Első óra: anatómia. A gyerekeknek az volt a feladata, hogy megkeressék  magukon azt a testrészt, amit a fejlesztőpedagógus mond, majd ugyanezt a testrészt Lidin is megmutassák, és finoman megsimogassák.

Második óra: kúszás. Ezért az előre fuss játékot úgy játszottuk, hogy akinek Lidi már átbújta a lába alatta az a sor elejére futott. Ez mindenkinek nagyon jól ment, úgyhogy kipróbáltuk azt is, hogy mi történik akkor, ha a gyerekek kúsznak át Lidi hasa alatt. Mivel a kiskutyák tényleg kicsik voltak, Lidi pedig tud egy helyben türelmesen állni, ezért ez a móka is sikerült és járt érte a falra a tappancs.

 

Jutalomtábla, amire a gyerekek minden sikeres feladat után
feltettek egy tappancsot

Harmadik óra: testnevelés, amin egy újabb izgalmas akadálypályán vezette végig Lidi a gyerekeket.

Negyedik óra: helyzetgyakorlatok. Ami valójában a Hol van Lidi? feladatot takarja. Ennek során arra kell emlékezni annak az egy gyereknek, akarom mondani kiskutyának aki kiment a teremből, hogy hol volt Lidi amikor kiment a teremből, majd el kell mondani, hogy hol van ehhez képest most, amikor visszajött a terembe. A kérdés azért volt érdekes, mert a két időpont között Lidi megváltoztatta a helyét.

Ötödik óra: még egy testnevelés, amin a korábban tanult módszerrel, hang és kézjel kombinációjával mindenki, egyesével magához hívta Lidit.

Ezzel a feladattal véget is ért a tanítás kutyaiskolában. A gyerekek elszaladtak kezet mosni, mi pedig részt vettünk egy rövid kis fogadáson. A fogadás Lidinek is nagyon tetszett, mert az alacsony ovis asztalokra kitett szendvicsek neki tulajdonképpen pont szájmagasságban lettek volna. De csak volna, mert természetesen jól képzett terápiás kutya lévén még csak eszébe sem jutott, hogy az asztalról kaját vegyen el. Ehelyett szépen illedelmesen lefeküdt a lábam mellé és végig aludta azt az időt, amíg a pedagógusok megbeszélték a látottakat. Nem vagyok szakértő ezért én csak azt a végső konklúziót írom le az elhangzottakról: az órát nagyon pozitívan értékelte mindenki. Örültek, hogy látták, hogy a kutya résztvétele a foglalkozáson nem csak a simogatásban merül ki, hanem nagyon sok feladatba aktív szereplőként vesz részt, és ezáltal összetettebbé és érdekesebbé teszi a gyerekek számára a feladatokat.

A fogadás végén, a sikeres bemutató óra örömére képzeletben koccintottam Lidivel egy pohár ovis teával, ami a várakozásaimmal ellentétben manapság már nem citrompótló ízű garzontea, hanem szép málnaszörp színű gyümölcstea:)

3. foglalkozás a Csillagházban

A mai bejegyzés előtt mesélek egy kicsit az adminisztrációról, ami a kutyaterápiás munkához ugyanúgy hozzátartozik, mint például a kutya. Minden óra után készítenünk kell egy beszámolót, amiben rögzítjük, hogy hány gyerek vett részt a foglakozáson, milyen feladatok voltak, és milyen rendkívüli események.

Ez természetesen nem vesz olyan sok időt igénybe, de azért érdemes vele kalkulálni. Mint ahogyan azzal is, hogy a terápiás foglalkozásra oda kell utazni, majd vissza, otthon pedig szorgalmasan gyakorolni. Ha ezeket a időtartamokat összeadjuk, akkor kiderül, hogy heti 1-2 óránál lényegesen több időre van szükség ahhoz, hogy az ember és kutyája terápiás munkát végezzen. Ezzel pedig jó tisztában lenni, már a terápiás kutya tanulmányok megkezdése előtt!

Remélem a bevezetővel nem vettem el senki kedvét, és a most következő beszámolónak is maradnak még olvasói.

A mai tornaórán az üdvözlés utáni bemelegítés a jobb-, majd balkezes kislabda-dobás volt. Ezt követően egy szlalompályát építettünk, amin Lidi vezetésével sorban egymás után végigkúsztak a gyerekek.

A szlalomkúszás után a szoborjátékkal folytattuk az órát. Ennek során a gyerekek felsorakoztak a tornaterem egyik végébe és közben nagyon figyelték Lidit. Amikor Lidi hátat fordított nekik, akkor négykézláb követniük kellett őt, amikor viszont velük szembe fordult akkor abban a pozícióban amiben éppen voltak szoborrá kellett változniuk.

A nagymozgások után a pihentető csön-csön gyűrű játék következett. Azok kedvéért akiket az óvodáskori emlékei ugyanúgy cserben hagynak mint engem, leírom, hogy milyen a csön-csön gyűrű játék - kutyás változata. A gyerekek körben ülnek a földön és éneklik a már említett szövegű dalt, és közben körbe adják Lidi rózsaszín jutalomfalatos zsákját. A zsák annál a kisgyereknél marad, akinek éppen a kezében van akkor, amikor a dal véget ér. Ez a kisgyerek a zsákot eldugja pl. a háta mögé. Majd a csoport szólítja Lidit, aki mindeközben egy kis detektívvel a folyosón az ajtó előtt várakozott.

Ezen ponton be kell számoljak egy apró kis sikerélményünkről. Az egyik kis résztvevőnk, akinek még soha nem hallották a hangját, Lidit egy sikítással hívta vissza!

A hívószavak (illetve a sikoly) hatására a detektív és a kutyája bementek a terembe, és megpróbálták kitalálni, hogy melyik gyereknél lehet a fincsi kis csomag. Lidinek a keresés, az orrának és a szerencséjének köszönhetően, nagyon jól ment, így ez a foglalkozás is happy enddel ért véget!

4. foglalkozás a Bóbita oviban

A mai egy különösen jól sikerült foglalkozás volt, amelynek során az egyik ámulatból estünk a másikba!

Az első meglepetéssel a belépésünk pillanatában szembesültünk: a fejlesztőpedagógus szupercool kis kutyatappancsokat ragasztott a padokra, amelyek a gyerekek helyét jelölték. Ezekre, az egymástól, a kutya szempontjából megfelelő távolságra lévő tappancsokra ültek a gyerekek, akkor amikor egyenként foglalkoztak a kutyával - például az üdvözléskor, amiről azonban korábbi fogadalmam alapján többet nem írok.

Tappancsok a padon

A tappancsok az egész óra folyamán nagyon jó szolgálatot tettek. Szerintem a gyerekek sokkal szívesebben szaladtak vissza a mancsos matricákhoz, mint a sima padhoz, így kevesebb volt a holtidő és több a hasznos. Ami ma nagyon jól jött, hiszen ma különösen jópofa feladataink voltak!

Az elsőben például a gyerekek körben ültek a földön, becsukták a szemüket és zeneszóra elképzelték, hogy ők milyen királyfiak lennének. Mivel a feladat végén mindenki elmondta, hogy mire gondolt, én is megtudtam, hogy a legutóbbi kutyás foglalkozáson 5 igazságos, erős és bátor királyfi vett részt, akik még arra is készen álltak, hogy megküzdjenek egy képzeletbeli királylány kegyeiért.

Ennek során először egy szellemi párbajban kellett részt venniük. Ehhez az egyikőjük Lidivel a terem egyik végébe szaladt, a többiek pedig leültek a tappancsokra. Lidinek és alkalmi kis gazdájának a terem egyik végéből el kellett jutni a másikba. Azonban ha bárki a padon ülők közül kérdezett tőlük valamit, akkor meg kellett állniuk, és válaszolni a kérdésre. Ha a kérdésre adott válsz helyes volt, indulhattak tovább a terem másik végében lévő célvonal felé. A feltett kérdések, az előzetes megállapodás alapján a kutyákkal, vagy konkrétan Lidivel voltak kapcsolatosak.

A következő fordulóban (királyfis kerettörténet ide, vagy oda) az Inci-Finci játékot többször, és szűnni nem akaró lelkesedéssel lejátszottuk. Majd visszatértünk a lovagi tornák világába, és jött az igazi próbatétel - az akadálypálya, amelyen azonban nemcsak az számított, hogy ki az ügyesebb, hanem az is, hogy ki a jobb megfigyelő.

A gyerekeknek le kellett ülni a padra és nagyon kellett figyelniük, mert Lidi (vagy a gazdája) annyira furfangos volt, hogy a pályán nem mindig ugyanúgy ment végig. Nézzünk erre egy példát! Az öt akadályból álló pálya első eleme a kékfedelű puhapad volt. Lidi ezen először végigsétált, majd ment a többi akadályra. Miután végzett, a gyerekek utánacsinálták, majd visszaültek a padra és figyeltek. Ezután újra Lidi következett, aki ezúttal végig kúszott a kékfedelű puhapadon, és utána vette a többi akadályt. A gyerekeknek észre kellett venni ezt az apró különbséget, és jól leutánozni Lidit.

Miután a királyi sarjak már tanúbizonyságot tettek okosságukról és ügyességükről, eljött az ideje, hogy a művészetek iránti érdeklődésüket is bizonyítsák, ezért mindannyian lerajzolták Lidit. A rajzok nagyon klasszul sikerültek, de mivel Lidiről mar annyi képet mutattam most a rólam készültet teszem ide:

Lidi gazdája

A rajzolás után a királyfiak újra körbe ültek, elmesélték, hogy mit rajzoltak, hogy érzeték magukat, majd visszaváltoztak óvodásokká.

A foglalkozás végén még egy meglepetés várt a gyerekekre. Mindegyikőjük kapott egy kis füzetet (ovis ellenőrzőkönyvet), amelynek az egyik felében egy kutyus volt, a másikban pedig egy kutyaház, köztük pedig apró körök, amelyek a kutyás foglalkozásokat szimbolizálják. A körökbe a jó magaviseletért járó matricákat lehet beleragasztani.

Mivel ez az óra nemcsak engem nyűgözött le, hanem a gyerekeket is, akik ennek hatására nagyon jól viselkedtek, ezért természetesen mindenki megkapta a füzetébe az első matricáját. Én sajnos nem kaptam füzetet (és matricát sem), de ennek ellenére is azt gondolom, hogy újra ovis akarok lenni, és a Bóbita oviba szeretnék járni!

Ovis ellenőrzőkönyv

3. foglalkozás a Bóbita oviban

A mai foglalkozás, az előre megkapott óraterv ismeretében, nagyon jónak és mozgalmasnak ígérkezett! Ráadásul ezúttal azt a Lidiről készült rajzot is le tudtam fotózni, amit a múltkor nem sikerült.

Lidi, a foglalkoztató kutya 

Ma is az üdvözléssel kezdtünk - és hogy ne ismételjem mindig önmagam, ezt mostantól többet nem írom le, kezeljük ezt olyan evidenciaként, mint azt, hogy a kutyának négy lába van. (Lásd fenti rajz.)

Az üdvözlés utáni első játékban a gyerekek megfogták egymás kezét, egy kört alkottak és terpeszállásban álltak, Lidi pedig átbújt a lábuk alatt. A gyerekeknek figyelni kellett az átbújások sorrendjére, mert miután Lidi végzett, nekik kellett Lidi hasa alatt ugyanolyan sorrendben átkúszni, mint ahogyan Lidi bújkált az ő lábuk alatt. Lidinek ez a feladat nagyon jól ment - a "kúszik" vezényszó a kedvence, az "áll" vezényszót is ismeri, és mivel alapvetően nem túl mozgékony kutya a hosszan egyhelybenállás is ragyogóan működött.

A következő játékban a gyerekek szép sorban leültek a padra, Lidi pedig lefeküdt két gyerek közé. Lidi helyzetét mindenki jól megnézte és megjegyezte. Aztán egy kis nyomozó kiment a teremből, eközben Lidi pozíciót váltott pl. másik 2 kisgyerek közé ült, vagy egyvalaki lába alá feküdt. Ezután a nyomozó visszajött, és megpróbálta kitalálni, hogy mi változott meg a teremben. Ebben a játékban is nagyon jól dolgozott Lidi, mert a feladat elvégzéséhez szükséges ül, áll, fekszik vezényszavakat tudja, a helyben maradást pedig magas szinten űzi.

Ezután jött a kedvencem, az Inci és Finci játék. Csak remélni tudom, hogy ilyet én is játszhattam az oviban! A gyerekeknek most is nagyon figyelni kellett, ezúttal arra, hogy mit mond a fejlesztőpedagógus. A játékban az ovisokat 2 csoportra osztottuk, az egyik csapat volt az Inci, a másik a Finci. Amikor a pedagógus azt mondta, hogy Inci akkor az Inci csapatnak kellett megsimogatni a földön fekvő Lidit, amikor azt mondta, hogy Finci, akkor pedig a Finci csapatnak. Aki tévesztett az kiesett, az győzött aki mindig jókor simogatott. Ezt a játékot, nem csak én imádtam, hanem a gyerekek is, amit az is bizonyít, hogy körülbelül 5 "utolsót" játszottunk belőle.

A kis-kutyaidomár feladatért is odavoltam! Amelynek során a gyerekek megtanulták behívni Lidit. Ezt a játékot úgy érdemes játszani, hogy egy kisgyerek a tornaterem egyik végéből hívja Lidit, hang illetve kézjellel, majd miután a kutya odamegy hozzá, megsimogatja (megjutalmazza), majd együtt visszafutnak a terem másik végébe. A játék sikere szempontjából kulcselem:

- Csak egy gyerek legyen a teremnek abban a végében ahonnan hívják a kutyát. Ugyanis ha több gyerek van egymás közelében, akkor tapasztalataim szerint egymással beszélgetnek, nevetgélnek és eközben erősen ugrabugrálnak, gesztikulálnak. Ebben a mozgalmas környezetben a halkan kimondott hozzám! vezényszó, még akkor sem elég erős inger a kutyának, ha azt kézjel is kíséri.

A feladat kapcsán szeretném elmondani, hogy a kutyák a nagyjából a 12 év körüli méretű és határozottságú gyerekeknek kezdenek el szót fogadni - azt, hogy ennél fiatalabbaknak is működjenek, külön tanítani, gyakorolni kell. Ehhez én időnként szomszéd- illetve rokongyerekek segítségét kérem, akiknek ezúton is köszönöm a munkát!

Lidi az akadálypályán

Az utolsó feladat az akadálypálya volt, amit már szintén nagyon vártam! A Bóbita oviban annyi jópofa színes akadályelem van, hogy azt bármelyik agility versenyző megirigyelné. Van kúszó, rúd-akadályok, karikák, padok, alacsonyabb padok, bóják, zsámoly...etc. és szerintem még egy csomó minden, amit a nagy lenyűgöző színes forgatagban nem jegyeztem meg.

A mi akadálypályánk a következő elemekből állt: kúszó, pad és 3 állítható magasságú rúd-akadály. A menetrend az volt, hogy Lidi bemutatta a feladatot, majd a gyerekek sorban utánacsinálták. Be kell valljam a pad egy kicsit nehezen ment, mert annak ellenére, hogy Lidi ismeri ezt az akadálytípust, ma egészen úgy tűnt mintha túl csúszósnak találná, ezért nem sikerült rábírnom, hogy végig menjen rajta. Aggodalomra azonban semmi ok, az ovi fent ismertetett választékú szertárában az óra után kerestünk egy csúszásmentes helyettesítő terméket, és a jövőben ezt fogjuk használni!

A megnyugtató megoldás

2. foglalkozás a Csillagházban

A mai foglalkozás a Csillagházban igazán jól kezdődött! Kicsit korábban értünk oda, ezért az aulában várakoztunk, ahol egyszercsak egy kedves, ismerős kislány közeledett felénk - járókerettel, aminek a használatát ma kezdte el (újra) tanulni. Nagyon megörültem neki, és Lidi aprócska farkának mozgásából úgy ítéltem meg, hogy ő is. Gyorsan meg is beszéltük vele, hogy ha már ilyen ügyesen megy a séta, akkor el is vihetné magával Lidit. Ezért Lidi pórázát a járókeretre kötöttük, és már indulhatott is a séta! Ami annyira jól sikerült, és számunkra annyira emlékezetes volt, hogy a séta dátumát ezúton is megörökítjük, és ezzel az október 14-ét nemcsak a szívünkbe és a naptárunkba, hanem a blogunkba is feljegyezzük.

Ami a folytatást illeti, az sajnos már nem ment ilyen gördülékenyen. Technikai okok miatt az első órán kb. 10-12 gyerek vett részt, akik mindannyian egy fél tornateremnyi területen zsúfolódtak össze. Ami azt jelentette, hogy egy egészen kicsi területen egészen sok gyerek volt - és nekünk egészen kicsi helyünk maradt.

Az üdvözlés és az első játék, ami jobb majd bal kézzel történő labdadobás volt a kutyusnak, még nem jelentett gondot. Azonban amikor a nagymozgásos feladatok következtek, és a gyerekek szétszóródtak a teremben, miközben visongattak, nevetgéltek és csatlakozott hozzánk egy olyan kisfiú is, aki nagyon fél Liditől, ezért ha a közelébe mentünk akkor sírni kezdett - akkor Lidi úgy érezte, hogy elfogyott körülötte a tér.

Miben nyilvánult ez meg? Lidin úrrá lett "a jaj ilyen helyzetben még nem voltam, ezért biztos ami biztos nem csinálok semmit, abból baj nem lehet" lelki állapot. Ami a külső szemlélődő számára, annyit jelentett, hogy a kutya nem önállóan dolgozott, hanem pórázon és soha nem látott mennyiségű dícsérő szó és motivációs jutalomfalat hatása alatt.

A póráz és a motiváció kombinációja segített Lidi helyzetén, amin azzal is igyekeztem javítani, hogy a foglalkozást vezető gyógytornásztól kértem, hogy az egyik, a kutya részéről tőlem távoli munkát igénylő feladatot hagyjuk ki. Erre engedélyt kaptunk, és csak azokat a feladatokat végeztük el, amiket a marionett bábos párosunk is meg tudott oldani.

A szünetben tovább dolgoztam azon, hogy Lidit kimozdítsam a tehetetlenség lelki állapotából, ezért a rendelkezésünkre álló 15 szabad percben kimentünk az utcára sétálni, szimatolni, futkározni és más kutyák viselkedését tanulmányozni. Ezzel a lépéssel "A terápiás kutya terápiája" bejegyzésfolyamban ismertetett eszköztáramat ki is merítettem, és csak bízni tudtam benne, hogy a következő órán a kutya működni fog.

És működött! Ebben azonban annak is óriási szerepe volt, hogy ez az óra egy 2 gyermekes exkluzív foglakozás volt (a gyerekek sajnálatos nagyszámú megbetegedése miatt), amin nyugodtan tudtunk akadálypályázni, bújócskázni és labdázni.

A labdázás során éreztem úgy, hogy Lidi újra Lidi volt. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért gondolom ezt, tudni kell, hogy Lidi a labdát nem kézbe adja vissza, hanem az eldobó játékos közelében teszi le. A mai eldobó játékosaink közül az egyik kis sporttársunk, azonban nem tudott a labdáért hajolni, nyúlni, ezért Lidi annak ellenére, hogy ezt soha senki nem tanította neki az eldobott labdát mindig a kis játszótársa ölébe tette le.

Hogy ezt miért csinálta? Nem tudom. De az biztos, hogy ezzel az apró mozzanattal Lidi bebizonyította, hogy ugyan adódhatnak nehéz helyzetek, azért ő mégiscsak egy született terápiás kutya!

2. foglalkozás a Bóbita oviban

Ezen a hűvös őszi reggelen is végig ugráltuk az óvoda udvarán lévő ugróiskolát, aztán beléptünk az aulába, ahol a faliújságon egy nagyon klassz Lidi rajz fogadott minket. (Sajnos nem fotóztam le, viszont van egy másik nagyon kedves rajzunk amit Lidi mostanában kapott.)

Lidi ajándékrajza

A foglalkozáson gyorsan kiderült, hogy a lehülés hatására nem csak én, hanem a gyerekek is aktívabbak lettek. Főleg a szaladgálós feladatok jöttek be nekik, és el tudom képzelni, hogy egy ki tud nagyobbat ugrani a bordásfal tetejéről megmérettetésben is benne lettek volna, de ez természetesen nem volt. Mintahogy sajnos az a kérésük sem teljesült, hogy Lidi versenyt fusson velük. Aki ismeri Lidit, vagy belekezdett a terápiájának történetének olvasásába - az tudja, hogy ez a kívánság nem azért nem valósult meg mert őrülten szigorú vagyok - hanem azért mert nem lett volna fair Lidit ebbe a versenyszámba benevezni. Bár most, hogy jobban belegondolok, azért legközelebb kipróbálhatjuk.

Természetesen azért a futkározásból kivettük a részünket. Az egyik játékban például a gyerekekkel együtt szaladgáltunk a tornateremben, majd tapsra megálltunk. Mi Lidivel ott ahol voltunk, a gyerekek pedig azokon az X jeleken amiket a fejlesztő pedagógus előre felragasztott a padlóra. Miután mindenki stabilan állt, meg kellett válaszolni a Hol van hozzád képest Lidi? kérdést. Amint mindenki helyesen válaszolt, újra futásnak eredtünk.

Következett a zsákbamacska játék, de sajnos Lidi nagy bánatára a zsákban valójában nem macska volt - hanem az ő felszerelései. Nevezetesen nyakörv, póráz, labda, kutyajáték, oltási könyv, kutyatál. A játék során először a gyerekek mindegyik tárgyat a kezükbe vették, majd megtanulták a nevét. Ezután a tárgyak bekerültek a zsákba, ahonnan csukott szemmel mindenki húzott egyet, majd tapintással meghatározta, hogy melyik ebkellék van a kezében. Ezt a feladatot én azért szeretem, mert a kutyafelszerlések áttekintése kapcsán a gyerekek egy lépéssel közelebb kerülnek a felelős kutyatartáshoz. Valóban átérzik, hogy a kutyát nem csak simogatni kell - hanem etetni, rendszeresen sétáltatni és állatorvoshoz vinni.

A foglalkozáson az utolsó feladatban a gyerekek Lidi köré ültek. Majd lecsukták a szemüket és elképzelték, hogy ha neki kutyájuk lenne, az milyen kutya lenne és hogy hívnák. A milyen? kérdésre természetesen nem az FCI fajtastandardokban kellett gondolkozni, csak például azt meghatározni, hogy a képzeletbeli eb kicsi lenne-e, vagy nagy. Ebben a kérdésben nem meglepő módon a kiskutyák győztek.

A kutyaméret gyerekszemmel történő megítélése során nem tudom, hogy pontosan hol van a határ a kicsi és nagy között. De gyakorlati tapasztalataim azt mutatják, hogy vizslák tekintetében valahol 55 cm marmagasság (továbbiakban m) körül. Ugyanis a nálunk vendégeskedő óvodás korú gyerekek szerint Lidi egyértelműen kicsi (m=55 cm), Odin pedig nagy (m=64cm).

A terápiás kutya terápiája 2.

Lidi terápiáját bemutató írásom első része Odin kutyánk emlegetésével ért véget, aki egy Lidivel egykorú, ám 2 hónapos korától nálunk nevelkedett rövidszőrű magyar vizsla (fiú). Aki, ha lehet ilyet mondani, a kutyaságot mérő tengely Lidivel ellentétes végén helyezkedik el, de sokkal közelebb az igazi vizslasághoz. Ezért aki, azon gondolkozik, hogy egy vizsla családtagot választ, az ne Lidi hanem, inkább Odin jellemrajza alapján mérlegeljen.

Odin és Lidi

Odin egy sportos, nagy mozgásigényű kutya. Erre mindenki készüljön fel, aki aktívan vadászó, munkakutya ősökkel rendelkező vizslát választ magának. Ugyanis a vér nem válik vízzé. Ez Odin esetében is maximálisan igaz - ő egy az egyben az apjára Csővárberki Csúzlira ütött, aki munka és küllem tekintetében is páratlan adottságokkal rendelkezik.

Odin mozgásigénye mellett kíváncsisága is óriási. Nem érdemtelenül kapta tőlünk a Fülenagy felügyelő becenevet. A lakásba nem juthat be úgy semmilyen táska, hogy Odin azt ne ellenőrizné, tulipánhagyma nem kerülhet úgy elültetésre, hogy ő egyenként ne szimatolná meg őket, valamint semmilyen bútor nem kerülhet anélkül összeszerelésre, hogy annak minden darabja, beleértve az utolsó csavarját is, át ne esne a vizslaorr inspekción.

Fiúkutyánk harmadik, az eddigiekhez hasonló volumenű, jellemzője – a tanulásvágya. Nagyon szeret új dolgokat tanulni, nagyon lelkesen és hatalmas önbizalommal vesz részt bármilyen új feladat elsajátításában. Nem szeret viszont unatkozni, és dísztárgynak álcázva magát egy helyben üldögélni.

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy Odin Lidi (akkori állapotának) tökéletes ellentéte. Ennek ellenére, mégis ő lesz Lidi életének és terápiájának következő kulcsszereplője:

3. lépés: Lidi szépen lassan elkezdte Odin viselkedését utánozni. 
Azt még most az elején le kell szögeznem, hogy ez részemről nem volt egy tudatos lépés – ezt Lidi és az anyatermészet intézte. Én csak megfigyelője voltam az alábbi folyamatoknak:

A kertünk szuverenitásának megőrzésért Odin (és a kerítés) felel, és annak ellenére, hogy a magyar vizsla mindenes kutya, ebbe a házőrzés a szakirodalom szerint nem tartozik bele – Odin meglehetősen szenzitív jelzőkutyának bizonyul.

Nos, Lidinek ez a tevékenység tetszett meg legelőször, és amint Odin elrohant, hogy tisztázza a tulajdonviszonyokat a garázstetőn napozó macskával, vagy az utcán sétáló szomszéd kutyával, akkor Lidi is szaladt utána. Ami nagyon nagy dolog, hiszen mint azt már írtam kezdetben, Lidi pont annyit mozgott magától, mint egy díszpárna! Egy fél év után, az Odinnal közös járőrözésben odáig jutottak, hogy Lidi már ugatott is. Igaz, hogy ebben a megtiszteltetésben csak egyetlen egy kutyát részesít (azóta is) - nevezetesen a szomszéd kutyát. De legalább néha halljuk a hangját, ami meg kell mondjam meglehetősen mély a finom kis egyéniségéhez mérten.

Lidi nem csak a kertben, hanem a lakásban is egyre otthonosabban kezdett mozogni. Fülenagy felügyelőtől eltanulta, hogy egy rendes kutya köteles minden táskába beledugni a fejét, ami a lakásba érkezik, hogy érdemes a gazdit 5-10 percenként megnézni és megbökdösni, mert akkor megsimogat, vagy jobb esetben egy pár dobás erejéig labdázik is. Hosszas (értem ezalatt 2 éves) megfigyelés után arra is rájött, hogy olyan helyiségekbe is bemerészkedhet, ahol végül is egy kutyának semmi dolga (konyha).

Elleste Odintól a hazatérő gazdik üdvözlésének ceremóniáját is, ezért már Lidi is minden adandó alkalommal hoz nekünk valami éppen a szája ügyébe akadó dolgot ajándékba.

Üdvözlési ajándék: egy rénszarvas

Az évek során azonban, nem csak Lidi tanult Odintól hanem fordítva is! Odinnak nagy mumusa volt a lépcső. Aminek nem tudom mi lehet az alapja. Mert ugyan kiskorában valóban sokáig nem találkozott lépcsővel, mert liftezett őkutyasága - de aztán összehozta őt a sors egy hosszabb lépcsővel, amin hónapokon keresztül gond nélkül közlekedett. Egyszer azonban megmakacsolta magát - és többé nem lépcsőzött. De megengedte, hogy ölben cipeljük. 

Szerencsére azonban, ez az állapot nem tartott sokáig, mert jött Lidi, akinek ugyan minden más gondot okozott az életben - de a fel-alá lépcsőzés pont nem. Viszont a felismerés, hogy még ez a béna kiscsaj is tud a lépcsőn közlekedni - Odint annyira felbátorította, hogy egyszer csak Lidi után eredt a lépcsőn lefelé menet. Őszintén mondom, Lidi ezzel óriási terhet vett le a vállunkról. Pontosan 26 kg-ot.

1. foglalkozás a Csillagházban

Az üdvözlés után a gyerekek felsorakoztak a terem egyik végében és figyelték, hogy Lidi milyen feladatot mutat nekik. A séma a következő volt: Lidi valamilyen jármódban eljutott a terem egyik végéből a másikba, a gyerekek pedig a mozgását utánozva követték őt. Aki megérkezett Lidihez, az alaposan megsimogatta. A jármódok:

1. kúszás

Már többször említettem, hogy a kúszás parancsot ismerjük. És ez a megfogalmazás így abszolút helyes – ugyanis ismerni, valóban ismerjük, de nem tudjuk. Ugyanis ha a kúszik vezényszót egy alagút, vagy boltív közvetlen közelében adom ki, akkor megy a kúszás, ezen tereptárgyak hiányában azonban csak kis rásegítéssel működik a dolog. Ami azt jelenti, hogy a hosszú távú kúszást úgy tudjuk megoldani (egyenlőre), hogy a földön folyamatosan húzok Lidi orra előtt egy jutalomfalatot. Tudom, hogy ez nem egy elegáns megoldás, hiszen az orruk elé lógatott répát a csacsik (akik legendásan nem az eszükről híresek) is tudják követni. De mentségünkre legyen mondva, hogy ezt az állapotot a tanulási folyamat egy kezdeti fázisának tekintjük és nem az Európa Legokosabb Kutyája díjhoz vezető út utolsó lépcsőfokának.

2. Négy lábon sétálás (illetve négykézláb a gyerekeknek)

A négy lábon sétálás, úgy ment Lidinek mintha mindig is ezt csinálta volna! Mégiscsak született zseni ez a kutya, csak meg lesz az a Legokosabb Kutya díj!

3. Hempergés

A hempergést fekvésből indítjuk, majd a "hempi!" vezényszó kiadása után a kutya az oldalára fekszik, majd tovább gördül hanyatt fekvésbe, majd oldalfekvésből újra klasszikus hason fekvésbe érkezik. Ez egyszer oké, a folyamatos haladást hempizéssel azonban még nem próbáltuk soha, ezért egy kis jutalomfalatos motiváció ide is kellett.

És ha már ennyi szó esett a jutalomfalatról, akkor járjuk körbe alaposan ezt a témát. Amikor elkezdtünk a Bóbita oviban dolgozni, arra gondoltam, hogy a foglalkozás közben nem adok a kutyának jutalomfalatot, mert nem szeretném, hogy olyan legyen, mint egy delfin, aki minden sikeres mutatvány után jelentkezik a jussáért. Nos, néhány óra után ezt az álláspontomat revidiálnom kellett – mert úgy tűnik, Lidi figyelmének és munkakedvének fenntartása érdekében, időnként kell egy darabka jutalomfalat. Nem adok minden feladat után, de 3-4 után igen, illetve akkor is ha látom, hogy már nem ugyanolyan lelkesedéssel végzi el a feladatot az ötödik gyereknek, mint mondjuk az elsőnek.

A saját jutalmazási módszer kidolgozásánál érdemes arra az eshetőségre is felkészülni, hogy a kutyának a gyerekek otthonról is hozhatnak finom falatokat - úgy ahogyan ez ma is történt: Lidi az egyik kislánytól kapott ajándékba egy nagy zacskó gondosan felkarikázott virslit. Lidi becsületére legyen mondva, hogy minden egyes darabjáért megdolgozott.

A következő feladatban a gyerekek körbe ültek a földön és Lidi kis piros labdáját célzottan gurították egymásnak. A kutya volt a cica, aki ha elég ügyes volt elkapta a guruló labdát. Ebben a játékban Lidi nagyon jól teljesített! Önmagához képest pedig nagyon-nagyon-nagyon jól. Ugyanis Lidi 2 évvel ezelőtt semmit, de semmit nem volt hajlandó a szájába fogni, de annyira semmit, hogy azon is csodálkoztunk, hogy a vacsoráját a száján keresztül veszi magához.

Lidi labdával - kész csoda!

A labdázás kapcsán, Lidi magasztalásán kívül, még az jutott eszembe, hogy jó ötlet egy kis törölközőt vinni a foglalkozásra. Ugyanis nem minden gyerek fogja meg szívesen a kutyanyálas labdát, és ilyenkor jól jön valami kis anyagdarab, amivel el lehet törölgetni.

Nagy vonalakban ezzel a nagyobbak foglalkozása véget is ért. Az én kutyás napom azonban még nem: az iskola után nem hazaindultunk, hanem a Szevermedbe - ahová a felnőttek járnak McKenzie gyógytornázni, hátmasszázsra, vagy a gerincükkel kapcsolatos orvosi szakrendelésre. Nekem ott volt dolgom, és mivel már jó előre egyeztettük, hogy elvihetem magammal a különleges képességű kutyámat, ezért mindenféle félsz nélkül léptünk be a recepcióra, ahol maximális kedvességgel és azzal a kérdéssel fogadtak minket, hogy „Már kutyák is járnak hozzánk gyógytornára?” Mindenki nagy örömére elmeséltem, hogy Lidi nem páciens, hanem szintén „gyógytornász” – aki éppen most jött a saját maga által asszisztált tornaóráról.

0. foglalkozás a Csillagházban

A Csillagházban Lidi a gyógytorna órákon fog segítséget nyújtani a gyerekek mozgásának fejlesztésében.

A 0. találkozásra ezúttal is nagyon készültünk, felvettük a terápiás nyakörvet és a pórázt - valamint a várva-várt és tegnap végre megkapott hivatalos KEA (Kutyával az Emberért Alapítvány) kendőnket. Ha otthon találtam volna egy csiptethető műanyag tartót, akkor még a terápiás kutya igazolványát is ráaplikáltam volna (amit szintén tegnap kaptunk kézhez), mert annyira büszke vagyok rá.

Lidi az új KEA kendőjében

Az épületbe való bejutás most először nem nekem okozott gondot! Lidi a bejáratnál szembesült azzal a hatalmas, szürke színű, gumi lábtörlővel, amely az ajtó teljes szélességét uralta. Ilyet Lidi még nem látott, ezért mielőtt rálépett volna elgondolkozott rajta, hogy mi ez. Aztán alaposan körbe szimatolta, és miután nemcsak én, hanem az orra is megerősítette abban, hogy nem veszélyes - beléptünk az aulába.

A tágas aulából a boldogsággal megtelt tornaterembe jutottunk, ahol találkoztunk a mozgásfejlesztést vezető gyógytornásszal és a gyerekcsoporttal. Lidi mindenkivel alaposan megismerkedett, majd kipróbált néhány eszközt, amelyekkel dolgoznia kell:

1. Tornatermi pad alacsonyabb változata, amin Lidinek végig kell sétálnia. Ezzel már találkoztunk a gyakorlati foglalkozások során, úgyhogy ez pipa.

2. Egy nagy puha henger, amelyre Lidinek csak az első két lábát kell feltennie, a hátsó kettőnek a földön kell maradnia. Ilyen hengerrel Lidi korábban még nem találkozott, ezért először a francia etikett szerint bemutattam őket egymásnak:
- Henger, ő Lidi - mondtam, miközben a kutyára mutattam.
- Lidi, ő Henger - mondtam, miközben a hengerre mutattam.
Majd rátettem a tenyerem a hengerre, és kiadtam a "hopp" vezényszót, ami működött!

3. Szivacsszőnyeg, azaz a bizonytalan talaj. Lidi előszőr a szőnyeget az ágy kategóriába tette, azaz az otthon tanultak szerint gondosan kikerülte azt, amin mások esetleg fekszenek - de aztán, természetesen és gond nélkül sétálgatott rajta.

4. Szivacsból készült emelkedők, amiken fel, majd le kell sétálnia Lidinek. Ez a feladat olyan simán ment, mintha otthon is lenne minimum négy ilyenünk.

5. Szivacsboltív, amely alatt át kell kúszni. Ebben az esetben is ismertlen volt a tárgy, de a "kúszik" vezényszó ismert, ezért a dolog 2. pontban ismertetett módszerrel működött.

Azt még el kell mondjam, hogy a mozgásfejlesztést vezető gyógytornász nagyon gyakorlott kutyás terápiában. Már korábban is dolgoztak náluk kutyák, ezért pontosan tudja, hogy milyen elvárásai lehetnek egy terápiás kutyával kapcsolatban. Ezt részletesen megismerhettük mi is, ugyanis már megkaptuk az első félévre kidolgozott tantervet, ami alapján haladni fogunk. Ez számunkra nagyon nagy segítség, mert ennek alapján tudunk felkészülni a foglalkozásokra. Sőt, már most el tudom kezdeni megtanítani Lidinek azokat a feladatokat, amiket most még nem tud, de például a tanterv szerint decemberben már tudnia kell.

Látogatásunk végén bemutatkoztunk az igazgatónőnek, aki nagyon kedvesen fogadott minket. Örült nekünk, mi pedig annak, hogy ők biztosítják nekünk a lehetőségét, hogy dolgozzunk. Ezt ezúton is még egyszer köszönjük!

1. foglalkozás a Bóbita oviban

Lidinek egy év vettem egy rózsaszínű, apró virágos kordbársony pórázt, nyakörvet és jutalomfalat-tartót. Egy igazi csajos szettet, kifejezetten a terápiás foglalkozásokra. Néhány kitüntetett alkalommal már viseltük őket, de azért összességében ez nálunk mégiscsak az ünneplős. De mivel ma ünnepnap van, az első hivatalos terápiás foglalkozásunk napja, ezért lelkiismeret furdalás nélkül felvehettük bájos bársony cuccainkat.

A rózsaszín csajos szett

A hétköznapitól különböző nyakörvet, illetve pórázt használni a terápiás foglalkozásokon egyébként jó ötlet. Amikor Lidin kicserélem a hagyományos nyakörvet a rózsaszínre, akkor már ő is tudja, hogy hamarosan találkozik a gyerekekkel.

Az első foglalkozásunk az üdvözléssel kezdődött. A gyerekek sorban ültek a padon, Lidi mindegyikőjükhöz odament, köszöntek neki, ő pedig pacsikat osztogatott. Ilyenkor segítség a kutyának, ha a gyerekek nem ülnek túl szorosan egymás mellett. Jobb ha van közöttük akkora távolság, ami a kutyát arra készeti, hogy arrébb üljön eggyel, ne pedig csak a nyakát nyújtsa hosszabbra, hogy elérjen a következő gyerekhez.

A következő feladat során tovább ismerkedtek a gyerekek Lidivel. A kutya lefeküdt a földre ők pedig körbeülték. Megbeszélték a testrészeket, a bátrabbak meg is érintették őket, megbeszélték, hogy hol milyen tapintású a szőre.

A foglakozást vezető pedagógus már előre felkészítette a gyerekeket Lidi érkezésére, így minden gyerek tudta a nevét, és most figyeljen mindenki - mert a fajtáját is. Pedig ez nagyon ritka! Amikor Lidivel és Odinnal (a másik kutyánkkal, aki rövidszőrű magyar vizsla) együtt sétálunk a legtöbben úgy gondolják, hogy egy magyar vizsla és egy német vizsla van a társaságomban. Meglepő, de sokak számára újdonság, hogy Frakknak van egy drótszőrű változata is. Tehát ezúton is kérem a szülőket,  akiknek az 5-6 éves korú gyereke azt meséli otthon, hogy náluk az oviban volt egy drótszőrű magyar vizsla - akkor, azt higgyék el neki!

A folytatásban Lidi kijött a kör közepéről és gyerekek háta mögé került. A feladata az volt, hogy a mancsával, vagy az orrával megérintse a gyerekeket valahol, nekik pedig meg kellett nevezni azt a testrészüket, ahol az érintést érezték. Ezt a feladatot a "pacsi" vezényszóval oldottuk meg, amelynek következtében a legtöbb esetben a kutyaláb a gyerekek vállán landolt. Lidiről tudni kell, hogy a "pacsi" vezényszóra akkor is mancsot ad, ha ehhez nem társul egy nyitott tenyér látványa. Ez azért jó, mert olyan gyereknek is tud pacsit adni, aki nem tudja teljesen kinyitni a tenyerét, vagy nem tudja határozottan Lidi elé nyújtani a kezét. (Illetve azért is jó, mert ezt a feladatot ezáltal tudtuk abszolválni.)

Az üldögélős feladatok után futkározós, nagymozgásos játékok következtek, amelyekben kutya és gyerek egyaránt aktívan részt vett. Lidi megvillanthatta, hogy milyen szépen tud pórázon sétálni a gyerekekkel, valamint vezényszóra ülni és feküdni. A tempósabb játékok közé még beékelődött a "Rajzoljuk körbe Lidit!" feladat, amelynek eredményeképpen ezúttal is remekbe szabott terápiás kutyatapéták készültek.

Terápiás kutyatapéta

Én a magam részéről kedvelem, ha a nyugisabb és a dinamikusabb feladatok váltják egymást. Az a tapasztalatom, hogy ha sok egymás után a kutya részéről passzivitást igénylő feladat, akkor Lidi takarékra teszi magát, és könnyedén sleep üzemmódba merül. Ez néha mondjuk jól jön - például amikor a csomagolópapíron oldalt fekve körbe rajzolják őt.

A foglalkozás lezárásaként újra Lidi köré gyűltek a gyerekek, mindenki elbúcsúzott tőle és viszont. A gyerekek elmentek kezet mosni, mi pedig vártuk a nagyobbik csoportunkat. Velük hasonló volt a program mint a kicsikkel, csak néhány játékot életkorukra upgradelve játszottunk.
(A bejegyzésben szereplő képek nem a Bóbita oviban készültek.)

0. foglalkozás a Bóbita oviban

A megbeszélt időpont előtt negyedórával megérkeztünk a helyszínre. Az óvoda előtt kialakított parkoló várta az autónkat és széles fűvel, fával szegélyzett járda Lidit. Ez utóbbin sétáltunk egy kicsit, hogy Lidi szokja a környéket, és elvégezze azokat a dolgokat, amik a kutyák okvetlen meg szoktak tenni egy autóút után.

A bejutás egy oviba, nekem mindig egy külön mutatvány. És nem a kutya miatt. Bár már kezdek megbarátkozni a gyerekbiztos zárakkal, a számkódos beléptető rendszerekkel, azért +5 percet még mindig kalkulálok a bejutásra is. Ezúttal is megküzdöttünk az adott szisztémával és hatalmas „szí-ja kú-tya!” ováció közepette megérkeztünk az ovi udvarára. A terápiás munka során már megszoktam, hogy a mágikus kapun átlépve elvesztem a személyiségemet, a kutya tartozékává lényegülök, ennek következtében mindenki a kutyának köszön és nem nekem. De ez részemről rendben van, nem én vagyok a lényeg, hanem a kutyám Lidi.

A gyerekkezekből álló szeretettengerben hömpölyögve lassacskán eljutottunk az épületig, ahol a fejlesztő pedagógus, Dudás Magdolna, már várt minket. Nagyon örült nekünk és mi is neki és a lelkesedésének. Először bemutatott minket az óvoda vezetőségének, akikkel mondhatni kölcsönösen elvarázsoltuk egymást. Őket Lidi kutya, engem pedig a pozitív hozzáállásuk a kutyás terápiához.

A rózsaszín ködben tovább lebegtünk a tornaterembe, útközben Lidi még bezsebelt néhány jutalomfalatot, ahol megtartottuk jelen bejegyzés témáját: a megbeszélést. A 0. találkozás célja, hogy Lidi megismerje a terepet, ahol dolgozni fog, illetve, hogy mi emberek tisztázzuk az egymás iránti elvárásokat. Ez a magam részéről egyszerű: a terápiás foglalkozást mindig egy pedagógus vezesse, ő koordinálja a gyerekeket, én pedig a kutyát. Ebben maximálisan egyetértettünk.

A fejlesztő pedagógus célkitűzései is nagyon világosak voltak. A kutyás terápia célja: az új gyerekek integrálása az óvodai közösségbe. Ehhez már elkészítette az óravázlatokat, amiket meg is kaptunk, tehát tudjuk gyakorolni a feladatokat. Szuper! Én szeretek előre készülni a foglalkozásokra, ezért ennek nagyon örültem.

A fejlesztő pedagógus (nagyon diplomatikusan) kérte, hogy a foglalkozások rendszeresek legyenek. Tavaly már voltak náluk kutyás foglalkozások, ezért tapasztalatból tudja, hogy a gyerekek számára mennyire fontos, hogy a megígért időpontban megérkezzen a kutyus. Gyakorlatilag a kutya egy új időszámítás alapja a gyerekek számára: a dolgok mindig a kutyás foglalkozásokhoz képest történnek. 

Miután mindent megbeszéltünk, Lidivel körbe jártuk a tornatermet, megszimatolt mindent, amit lehetett, megnézte a tornaeszközöket, a bordásfalat - miközben én folyamatosan dicsértem őt, annak érdekében, hogy minél pozitívabb legyen számára az első élmény (már ha a 14 millió simi, amit kapott nem lett volna elég).

Ezzel az első látogatásunk (happy enddel) véget ért és sok pozitív élménnyel, és két hatalmas adag lelkesedéssel elindultunk haza felé.

A terápiás kutya terápiája 1.

Lidit 2 éves kora körül fogadtuk örökbe, és ezután nem sokkal meg is kezdte tanulmányait a Top Mancs kutyaiskolában.  

A Top Mancsban nem csak Lidi tanult, hanem én is. Nagyon sok ismeretet szereztem a kutyák viselkedéséről, gondolkodásáról – és különösen sokat Lidiről. Ami azért volt fontos, mert örökbefogadott kutya lévén az első 2 évéről nem sokat tudtunk, csak az eredményét ismertük: Lidi nagyon passzív volt és mindentől félt, minden ismeretlen tárgytól, új helyzettől, idegen kutyától.

Miben nyilvánult ez meg? Például otthon egész nap csak feküdt a kutyaágyában, mint egy kellemes színű díszpárna, csak ha kértük őt valamire, akkor mutatott aktivitást, magától nem csinált gyakorlatilag semmit. Amikor hazaértünk, akkor leszegett fejjel, sűrű farkcsóválás közepette üdvözölt minket – ami bennünk „Az alás szolgája édes gazdám!” benyomást keltette. A kutyaiskolában nem távolodott el tőlem 1 méternél messzebbre, nem fogott a szájába semmilyen tárgyat, ha idegen kutya közelített felé azonnal lábhoz jött, és ugrálni kezdett rám, gyakorlatilag ölbe akart volna mászni (még egy kölyökkutya látványától is). Ha új feladatot akartam tanítani neki pl. akadályugrás, akkor hanyatt feküdt és nem mozdult. Továbbá egyáltalán nem ugatott, ami nem hátrány, de a teljes körű esetismertetéshez hozzátartozik.

Lidi passzív, minden helyzetben szubmisszív viselkedésére én a magam részéről nem találtam megoldást. Számtalan könyv, film, kutyás műsor szól az agresszív, vagy túl aktív kutyák viselkedésének szabályozásáról, azonban a passzivitás, félénkség problémakörének megoldása még Cesar Millan magyarul megjelent könyvében is kimerül egy fél oldalban.

Dr. Gácsi Márta, a kutyaiskola vezetője, azonban tudta a megoldást és Lidinél az ún. tanult tehetetlenség állapotát diagnosztizálta. 

Mit jelent ez? Valószínűleg Lidi többször került olyan helyzetbe az első két életéve során amikor, ugyanazért a viselkedésért egyszer megdicsérték, egyszer pedig megbüntették. Ez oda vezetett, hogy a kutya nem mert semmit sem csinálni, mert nem tudta hogy jutalmat vagy büntetést kap érte. Ezért a legkézenfekvőbb megoldást választotta: nem csinált semmit, abból baj nem lehet. 

Mi nem hagytuk rá ezt a viselkedést, kutyaiskolába vittük őt, azaz aktivitásra késztettük. Ami nem volt egyszerű, mert amikor új feladatot kezdtem tanítani neki, akkor mindig lefeküdt, méghozzá hanyatt. A fejében, pedig valószínűleg az járt, hogy „Ezt én úgy sem tudom megcsinálni, inkább megadom magam, csinálj velem, amit akarsz!”.

Innen indultunk tehát Lidivel - de mielőtt a terápiát ismertetném megjegyzem, hogy a jelenség nem csak kutyák, emberek esetében is ismert. A terápia:

1. lépés: Amikor Lidi bármilyen apró önálló aktivitást mutatott, megdícsértük. A bármilyen apró azt jelentette, hogy azért is dicséretet kapott, ha rám nézett a kutyaágyából, ha a fejével követte a mozgásomat a lakásban. Ha a kutyaiskolában megcsinált egy feladatot, vagy legalább már az látszott rajta, hogy arra gondolt, hogy talán meg fogja csinálni – akkor én olyan dícséretözönben részesítettem, hogy mások azt gondolták, hogy a kutya minimum megtanult kerékpározni, összeadni, gyököt vonni és angolul betűzni.

Lidi számára kialakított, és azóta is használt speciális hangmagasságú, csak szuperlatívuszokkal operáló dajkanyelvem, néha már nekem is terhes. De egyszerűen így maradtam, és a kutya is úgy megszokta, hogy ez a számára fenntartott hangszín, hogy például ki sem kell adnom a „hozzám!” vezényszót, csak elkezdek a mi egyezményes hangszínünkön beszélni és ő máris ott van.

2. lépés: Az új feladatok tanításánál nem szabad hagyni, hogy a kutya megadja magát a feladatnak és beleélje magát az "én ezt úgysem tudom megcsinálni szituációba". Fizikailag is ki kell őt mozdítani az állapotból. Tehát nem szabad az akadály előtt hanyatt fekvő kutyát "otthagyni" és arra gondolni, hogy jaj szegénykém ezt te nem mered megcsinálni - hanem folyamatosan lelkesíteni kell, megemelni a fenekét, finoman áttolni az akadályon és utána úgy megdicsérni, mint még soha.

A fenti két lépést tulajdonképpen pontosabb volna hosszúlépésnek nevezni. Mert ezek nem napokig, hanem inkább hónapokig tartó stációk voltak. Sőt megkockáztatom, hogy talán akár egy év is eltelt így Lidivel. 

A fejlődés csak nagyon lassan bontakozott ki, de egyre több szituáció volt, amelyben Lidi legalább azokkal a feladatokkal elboldogult, amelyeket közvetlenül a közelemben kellett elvégeznie. Eközben otthon is bátrabb lett, már nem csak akkor jött elő a helyéről ha hívtuk, hanem már ő is kereste velünk a kontaktust. Az üdvözléskori "alásszolgája" testhelyzete is javult, már nem görnyedt össze annyira, és eközben néha már a szemünkbe mert nézni.

Ezen felül azt vettem észre, hogy Lidit végtelenül elégedetté tette, hogy ő iskolába jár. Ugyanis, Odinnal a másik kutyánkkal ellentétben, ő minden hétvégén velem jöhetett. Lidi már a készülődés mozzanatait is hatalmas (na, jó önmagához képest hatalmas...) érdeklődéssel követte, azonban amikor meghallotta a "Lidi gyere, Odin marad" vezényszó kombót, olyan boldogság ült ki az arcára, hogy neki szabad valamit, amit a másiknak nem - hogy komolyan mondom Lidi mosolygott. 
(Folytatás következik)